Karácsony a Kert alatt

Két teli táras Kalasnyikov feküdt a Gecse utcai parókia földszinti irodájának székein azon a karácsonyon. A parókia kertje hatalmas volt: a Kistemplommal szembeni, Gecse utcai kaputól indult a Nagy Meredek, mely a garázssor előtt balra kanyarodott, és beletorkollt a Kis Meredekbe, amely felvezetett a ház felső szintjéhez és hosszú verandájához.

Két teli táras Kalasnyikov feküdt a Gecse utcai parókia földszinti irodájának székein azon a karácsonyon. A parókia kertje hatalmas volt: a Kistemplommal szembeni, Gecse utcai kaputól indult a Nagy Meredek, mely a garázssor előtt balra kanyarodott, és beletorkollt a Kis Meredekbe, amely felvezetett a ház felső szintjéhez és hosszú verandájához. A kettő között rózsakert. A terasz előtt udvar és csűr, fölöttük meredeken emelkedő lépcső vezetett a Kertbe, amely a Hosszú utcai, akkori pionírpalota udvaráig húzódott felfele a domboldalon. A Kertben gyümölcsös és gyümölcsfák, második világháborús, de még használható, kis alagúttal ellátott bunker és ráépített pavilon, előtte tűzhellyel. Ott sütöttük a kürtőskalácsot. Nagyszerű birodalom két kis, majd nagyobb gyermek számára, tele titokkal, búvóhellyel és térrel a térerő előtti időkben. És nagyszerű búvóhely a rendszer titkosrendőrsége számára is, amelynek emberei gyakorta e Kertből, a saját kertünkből fényképezték a család tagjait. Mint az később kiderült. Mert a Kert nappal zöld volt, hatalmas és csodálatos. Éjjel sötét, hatalmas és nyomasztó.

Azon a karácsonyon, illetve az azt megelőző napokban, hetekben a hatalom sötét lelkű kiszolgálói az éj leple alatt gyakorta vették birtokukba a Kertet. Miközben a család, nagyszülők, szülők, egy kisebb és egy nagyobb gyerek odalent aludt, avagy megpróbált elaludni. Megtaláltuk a nyomokat, volt, amikor észre is vettük az alakokat. Csak a Fennvaló tudja, hogy mi egyebet csináltak odafent. Hogy fényképeztek, azt mi is tudtuk. Nagyapámat, egykori politikai foglyot, a Gecse utcai parókia lelkészét, akkori református esperest a forradalomnak hívott puccs után a városi tanács tagjává választották (a fekete márciust követően mondott le). Ezért voltak az AK 47-es Kalasnyikovok a parókia irodájában. A város két kiskatonát rendelt ki a védelmére, akik nálunk laktak több napon, talán héten át. Ők is tudták, hogy néha, napnyugta után mozognak odafent a Kertben valakik.

E két kiskatonát nálunk érte a karácsony. Amely hatalmas családi buli volt minden esztendőben. Abban az esztendőben pedig még nagyobb. Akkora eufória, reményteljesség és boldogság lett úrrá szinte mindenkin, amilyet ma már elképzelni is nehéz. A rabságnak vége szakadt, a Gonoszt kilőtték, és eljött a Kánaán. Sokan gondoltuk így. Az euforikus hangulat rátelepedett a hétköznapokra, elemelte azokat a primér létezés szintjéről, és két szűk hónap erejéig azt hittük, immár mindörökké tart. Összegyűltünk a parókia konyhájában, édesanya, nagymama, gondnokfeleség, presbiterfeleségek, gyerekek. Tésztát sütöttünk, levest főztünk, káposztát töltöttünk. Összegyűltek a parókia szalonjában a férfiak: édesapa, nagyapa, a gondnok, presbiterek és kiskatonák. Boroztak, kávéztak, beszélgettek és nevettek. Az ünnepi vacsora illata, az asszonyok sürgése-forgása, a férfiak nevetése betöltötte a teret, a lelkeket. Jókedv, boldogság, szabadság. Kalasnyikovok az empire kanapén, amelyek nem ránk lőnek ezúttal, hanem minket védenek. Angyal és ajándékozás. Nevetés késő éjjelig. Fényképek a katonákkal. Az egyiken két jókedélyű, fejkendős asszony áll az ünnepi asztal mellett AK 47-essel a kezében. Azon a karácsonyon a világ leghírhedtebb fegyvere a béke, szabadság és biztonság jelképévé változott.

Huszonöt év telt el azóta. Nézem a fényképet. A nevető karácsonyozókból nagyon kevesen vannak még velünk. Nagyapa és nagymama nincs már közöttünk, a gondnok sincs, és a presbiterek nagy része is az egek fölé költözött. A kiskatonák hazamentek, meg sem ismerném őket már. Az akkori barátaink nagy része kivándorolt. A későbbi szerelmek nagy része kivándorolt. A karácsonyok megváltoztak, külsőségeikben mindenképp. Sokszor, sokaknak az ünnep szinte csak stressz és rohanás. Sokszor eltűnik a lényeg – a boldog összetartozás érzése, amelynek csak kivetülése az ajándékozás. Nem az a legfontosabb. De maradtak családok, ahol megőrizték ezt az érzést. Akadtak hűséges barátok, akikkel azóta is együtt megyünk tovább. És maradtak emlékek, amelyek széppé teszik a mai karácsonyokat. Mert bennük élnek tovább azok, akik itt hagytak bennünket. Néha előveszem azt a képet, amelyen a két Kalasnyikov látható a parókia földszinti irodájának székein. És Arra a karácsonyra gondolok. És eszembe jut, hogy hogyan karácsonyoztunk annak idején, amikor szinte semmink sem volt, szinte semmit sem lehetett kapni, és mégis milyen boldogok voltunk. Együtt voltunk, sokan voltunk és örültünk egymásnak. Csak ezt kívánhatom mindenkinek minden karácsonyestén.

1989 decemberének AK 47-esei békejellé változtak. Bárcsak maradna mindig, mindenkor, mindenhol így.