Kányádi Sándor emlékére

Öt évvel ezelőtt, 2018. június 20-án Budapesten 90. évében hunyt el, és július 7-én Nagygalambfalván temették Kányádi Sándort, az erdélyi és az egyetemes magyarság kiemelkedő költőjét. Az alábbi írásban a szülőföld örökbefogadását, a temetés hangulatát idézzük fel.

A gyászoló család egyszerű gyászjelentésben tudatta Kányádi Sándor költő elhunytát, valamint a virrasztás, a részvétnyilvánítás és a búcsúztatás időpontját. Végakarata szerint hamvait a gyászszertartás után a család kertjében helyezték örök nyugalomra szülei porhüvelye mellé az édes anyaföldbe. Az erdélyi és az egyetemes magyar költészet egyik legnagyobb alakját nemcsak lélekparancsra megjelent tisztelői, hanem az ég is megsiratta. Az égi áldás csak akkor szünetelt, amikor a hamvait és a virágmiriádot vivő lovas kocsi és kísérete a református templomtól az öreg kút mellett elhaladva eljutott a csűrön túl a kertbe. Gryllusék énekeltek – végakarata szerint –, Csaba testvér árvái szavaltak, és a végtisztességre összegyűltek együtt énekelték: „Várom, hogy a szél / azt az almát, / piros almát / lefújja elém.” Méhecskék röpködtek, a fűszálak meggörbültek az esőcseppek súlya alatt, esőfelhők keringtek, és a természet csodás ölén egy nagyszerű embertől vett végtisztességet a nemzet. 

Évszázadonként születnek ilyen géniuszai az édes anyanyelvnek és fél évszázadonként kerül sor az erdélyi magyarság számára ilyen meghatározó végső tiszteletadásra. Tamási Áron temetése és végső hazatérte jelentett ilyen mély és őszinte közösségi együttlétet, a mindenkoron érvényes gondolatokkal: „Kívánhat-é ember többet: / derékaljnak szülőföldet / s két cserefa tömött árnyát / szemfedőnek”. Igaz, a farkaslaki cserefák helyett immár nagygalambfalvi szilvafák árnyékában pihenhet meg a vándor, aki a határtalan magyarságot és az egészségesen nemzeti érzelemvilágot képviselő, jellegzetesen erdélyi sorsot megtestesítő, hiteles és szeretetteljes életet élő Költő nyughelyéhez zarándokol el. 

Kányádi Sándor tisztességre és hűségre nevelt, szeretetet sugárzó, igazmondó, méltóságot megtestesítő, példamutató ember volt, aki rá jellemző szerénységgel a legszerencsésebbek közé valóknak tartotta magát. Valóban, az immár letűnt kor sok-sok nehézsége ellenére, alkotása idején megadatott neki, hogy a magyar szó fegyver lehessen az erdélyi magyar értelmiség tollában. Örök érvényű életművét nem a hatalmi viszonyok, hanem éppenséggel az azoktól való távolságtartás határozta meg nyolcvankilenc előtt és után egyaránt. Így válhatott versein felnövekvő gyermekek Sándor bácsijává és így maradhatott meg közösségét szolgáló hiteles embernek. Nagygalambfalva örökös és toleranciát, szeretetet hirdető polgárának, „tárca nélküli külügyminiszterének” az őt örökre szívébe záró község, a székelység, az egyetemes magyarság emlékezetében.

Tipikusan erdélyi sorsot megtestesítő életében Kolozsvár és Budapest csupán szükségszerű kitérő volt. Kolozsvár megadta neki az életteret az alkotáshoz, Budapestre való áttelepülése pedig egy nyugdíjas ember kényszeréből fakadt, akitől érdemtelenül elvették a kolozsvári lakását, és ezáltal szülőhazájukat elhagyó fiai, unokái közelségébe száműzték. A biztos pont mindig Nagygalambfalva volt születésében és halálában egyaránt, ráadásul élete végén állandó romániai lakcíme is szülőfalujába szólt, amelyet számtalanszor nagy szeretettel látogatott meg. Hamvainak az anyaföldbe elhelyzésével a földi lét, az életpálya befejeződött ugyan, de elkezdődött a lelki és szellemi örökkévalóság. 

 A nagygalambfalvi családi sírkerttől nincs messze Székelykeresztúr, sőt az Ispánkút, a fehéregyházi csatatér sem. Itt nyugszik névtelen sírban a magyar költészet másik halhatatlan nagysága, Petőfi Sándor. Neki a sors nem adott közel kilencven esztendőt, sőt még virágokkal és verseinek rigmusával befedett sírhantot sem. Mégis, a kétszáz éve született költő szellemisége velünk él, talán örökre, hiszen „hol magyar él, hol ember fél, a költő visszatér”. Miközben az egyetemes és magyar költészet zenitjén Petőfi társául szegődött egy másik költőóriás: Kányádi.