Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Erősen életízű történet egy mozgássérült lány életéről, nehéz gyerekkoráról, kamaszkori vívódásairól, arról, hogy miként éli meg egy sérült a mindennapi küzdelmeket – főként ez elevenedik meg Nyikó Anetta A kalitkába zárt végtelen című önéletrajzi könyvében, amelynek marosvásárhelyi bemutatójára a június második hétvégéjén megszervezett Kult Fesztiválon került sor. A könyv nem fikció, hanem a rendkívül sokoldalú szerző saját élettörténete, és általa Anetta rég dédelgetett álma teljesült, hiszen már gyerekkorában azt a célt tűzte ki maga élé, hogy úgy szeretne élni, hogy azáltal nyomot hagyjon maga mögött.
A mozgássérült Nyikó Anettát nagyon sokan ismerik és szeretik, ő az az apró termetű lány, akiben óriási tehetség lakozik, szakmája szerint programozó, de emellett aranyhangú énekes, zenész, slammer és most már író is. Anetta Kovászna megyéből, a Barót melletti Székelyszáldobosról származik, de az egyetemi tanulmányai elkezdése óta Marosvásárhelyen él és dolgozik. Korábban egy, a lapunk hasábjain megjelent interjúban is megosztotta velünk a történetét, hogy születése óta mozgássérült, a két térde teljesen el volt csúszva, nem volt kapcsolat a combcsont és a lábszárcsont között. Tízéves koráig tizenegy műtéten esett át, hogy annyira helyrehozzák a lábait, hogy járni tudjon; minden nyáron, amikor más nyaralni ment, ő a kórházba, egy újabb sebészeti beavatkozásra. Emellett pedig egy másik, ritka diagnózisa is van: az achondroplasia, azaz törpenövés. Anettát a szülei úgy nevelték, hogy minél önállóbb legyen, majd később tudatosan az informatika szakterület felé irányították, mivel tudták, hogy szellemi munkából kell majd megélnie, ugyanis fizikai munkát soha nem fog tudni végezni. A huszonéves lány élete mindannyiunk számára példaértékű, hiszen annak ellenére, hogy egy születési rendellenesség teszi nehezebbé a mindennapjait, ez nem akadályozza abban, hogy boldog, teljes életet éljen, csak úgy árad belőle a pozitív kisugárzás, a mosoly. Aktív életet él, és tesz azért, hogy a céljait elérje, az álmai valóra váljanak. Ennek a bizonyítéka a nemrég napvilágot látott könyv is.
A jó hangulatú könyvbemutatón Csata Éva, a fogyatékkal élőket felkaroló Hifa Románia Egyesület igazgatója beszélgetett a szerzővel, mint mondta, számára Anetta a lány a nagy hanggal, az aranytorkú nő, aki dalokat kelt életre, illetve a Hifánál egy olyan kolléga, akire rettenetesen büszke.
Sokoldalúságáról maga Anetta is beszámolt, mint mondta, a hétköznapokban programozó, délutánonként zenész, énekes, slammer, és most már író is, egy szóval úgy jellemezné magát, hogy az alkotó, aki szeret aktívan élni, akinek mindig valamivel foglalatoskodnia kell. Elárulta: az ötlet, hogy könyvbe foglalja mindazt, amin fogyatékkal élőként keresztülment, már régóta érlelődik benne. Gyerekként nagyon sok időt töltött kórházban, és már akkor megfogalmazódott benne a cél, hogy úgy próbáljon élni, hogy azáltal valamit hagyjon maga után a világban.
Már a könyv címe, A kalitkába zárt végtelen is igen mély és elgondolkodtató üzenetet hordoz, és Anetta elárulta, egyszer a cím született meg a gondolataiban, és csak utána látott napvilágot a könyv.
– Sokféle értelmezése van a könyvben annak, hogy mit jelent a kalitka, a végtelen, a történet csak úgy kerekedett köréje. Voltak fejezetek, amelyeket többször újraírtam, hogy ne legyen sértő, diszkriminatív, megalázó. Gyakorlatilag volt egy nyers szöveg, ami kijött, valósággal kiömlött belőlem a megélt dolgokról, és azt csiszoltam, alakítgattam. A legnehezebb része ennek a folyamatnak az volt, hogy visszamenjek a gyerekkorba, az akkor átélt fájdalmakhoz, felidézzem a gyerekkori sérüléseket, és újraéljem ezeket.
Ellenben a feldolgozási folyamatban nagyon nagy segítség volt számomra az, hogy le tudtam írni, végig tudtam rágni magam a teljes történetemen, és újraéltem a gyerekkori fájdalmakat, hiszen ahhoz, hogy meg tudjam fogalmazni, újra elő kellett hívjam ezeket. Többször felmerült bennem, hogy biztosan ki akarom-e adni, való-e mások kezébe ez a könyv, de végül mindig arra a következtetésre jutottam, hogy igen, ezt el kell olvassák az emberek, attól függetlenül, hogy valaki sérültként él, vagy velük dolgozik, hogy van-e a környezetében sérült személy vagy nincs, hiszen olyan témát dolgoz fel, ami mindenkinek az egyéniségéhez valamit hozzá tud tenni. Nem kötném korosztályhoz a könyvem olvasását, tinédzsereknek is jó, ha látják, hogy van más nézőpont is, és talán elgondolkodhatnak, hogy lehet, hogy az osztálytársuk azért szomorúbb, mert..., vagy azért lassúbb, mert… Nagyon sok gondolatébresztő történet van a könyvben, talán akár az iskolai bántalmazás kapcsán, vagy ha arra gondolunk, hogy nagyon sok kamasz küszködik öngyilkossági gondolatokkal – tette szóvá Anetta, aki úgy érzi, a kiadvány olyan lett, amilyennek megálmodta, néhol talán szomorúbb, mint ahogy azt tervezte, de valójában ez is kell ahhoz, hogy kikerekedjen az élethű történet. Mint mondta, valójában két oka volt annak, hogy úgy döntött, a történetét a nagyközönség elé tárja, az egyik, hogy ezáltal magyarázatot szeretett volna adni bizonyos döntéseire, megnyilvánulásaira, illetve általában a sérültek viselkedési és reagálási módjaira is, a másik pedig, hogy sok könyv, illetve film látott már napvilágot sérültekről, amelyek azok érzéseiről, vívódásairól próbálnak beszámolni, de ezeket általában egészséges rendezők, írók készítik, így arról, hogy valójában mit is élnek át maguk a sérültek, kevés szó esik.
Csata Éva rávilágított, Anetta könyvében időrendi sorrendben jelenik meg egy nehéz gyerekkor, amely kapcsán traumatikus élményekről mesél – érdekes módon negatív érzelmek nélkül –, majd van egy szokványos kamaszkor, amikor a szerző, akárcsak a legtöbb fiatal, keresi önmagát. Kérdésére, hogy miként sikerült a negatív érzelmeket kizárva felidézni a nehéz gyerekkori éveket, Anetta rámutatott, a gyerekkori emlékek képezték a könyv kiindulópontját, az összes többi eköré épült, így kerekedett ki a történet.
– Az, hogy negatív érzések nélkül próbálok mesélni a gyerekkoromról, azért van, mert tudatosítottam magamban, hogy bármennyire is nehéz volt az az időszak, ez járult hozzá ahhoz, hogy én ma az legyek, aki vagyok – vallja Anetta.
Akárcsak az Anettáról készült dokumentumfilmben, a könyvben is megjelenik a barátok, a kollégák jelentős szerepe a fiatal lány életében, ugyanis ezekre a kapcsolatokra ő maga is óriási ajándékként tekint, de ugyanakkor úgy érzi, tenni is kell azért, hogy ezek a kapcsolatok megmaradjanak.
– Mindannyian tudatosan próbálunk vigyázni arra, hogy bármennyire is lefoglalnak a mindennapi tevékenységeink, tudjunk egy minimális időt szakítani egymásra. A barátaimmal a járvány nehéz időszakában is gyakorlatilag egymásban tartottuk a lelket, mindennap beszéltünk telefonon, chaten, és gyakran egy sima Hogy vagy? vagy egy egyszerű félórás „összeröffenés” is elegendő tud lenni ahhoz, hogy ne haljanak el ezek a szálak. Nagyon fontos számomra, hogy egymáshoz tudunk menekülni és ott megpihenni – jegyezte meg.
Amikor éppen nem programozóként dolgozik és nem ír, Anetta másik nagy szenvedélyének él, a zenének, ez az a világ, ahol magára talál, feloldódnak a feszültségek, és nyugalomra lel. Csodás hangja van, és egy zenekarnak is tagja. A fiatal lány gyerekkora óta énekel, a műtétek után kemény gyógytorna volt előírva számára, ami óriási fájdalommal járt. Édesanyja volt a gyógytornásza, ő tornáztatta, és hogy elterelje a figyelmét a fájdalomról, énekeltek. Megvolt a sorrend, tudta, hogy melyik dalnál melyik gyakorlat esedékes, és még mennyi van hátra, így nem a fájdalomra koncentrált, hanem az énekre. Később beíratták zongoraórára, mivel kiderült, hogy tehetséges ebben, majd sokáig kántorizált is.
A másik szenvedélye, a slam poetry kapcsán elmondta, ez valójában egy, a baráti társaságban született fogadásból indult, benevezett egy slam poetry versenyre, és második lett, majd bejutott az erdélyi döntőbe, ahol szintén a második helyezést érte el. Anetta úgy véli, a slam poetry eléggé közel áll a fiatalokhoz, és általa olyan valóságokat lehet kimondani, pl. a fogyatékkal élők jelenlétét a társadalomban, amit talán nehéz feldolgozni, de muszáj, mert a mindennapok része. Tabutémaként kezeli ezt a társadalom, a slam pedig olyan keretet ad az egésznek, hogy „ütnek” ezek az információk.
– Ebben a műfajban lehet akár groteszk, akár szabadszájú lenni, és úgy érzem, ez elég jelentős fegyver a kezemben, amikor azt akarom hirdetni, hogy mi, fogyatékkal élők is létezünk, és részei vagyunk a társadalomnak – hangsúlyozta Anetta.