Jonas Salk, a gyermekbénulás elleni szérum feltalálója
Száz éve, 1914. október 28-án született New Yorkban Jonas Edward Salk amerikai mikrobiológus, a gyermekbénulás elleni szérum feltalálója.
Száz éve, 1914. október 28-án született New Yorkban Jonas Edward Salk amerikai mikrobiológus, a gyermekbénulás elleni szérum feltalálója.
Lengyelországból bevándorolt zsidó család sarja volt, gyári munkás apja mindenképpen biztosítani akarta gyermekeinek a tanulás lehetőségét. Salk 1939-ben szerzett orvosi diplomát a New York-i Egyetemen. Akkoriban még időről időre pusztított a járványos gyermekbénulás (poliomyelitis – polio), amely a 19. század végén kezdett terjedni Európában, és nem sokkal később Amerikában is megjelent. A betegség elsősorban a tíz év alatti gyermekeket támadta meg, de esetenként a felnőttekre is veszélyt jelentett. A vírus megfertőzte a mozgató idegsejteket, izombénulást okozott, leggyakrabban a végtagok váltak mozgásképtelenné, de károsodhattak a légzőizmok is, s ilyenkor csak a mesterséges lélegeztetés, a vastüdő tudta életben tartani a beteget.
Salk a michigani, majd a pittsburghi egyetemen tanulmányozta a virológiát. Kezdetben az influenzavírus elleni védőoltás kifejlesztésével foglalkozott, ezután szentelte magát a járványos gyermekbénulás elleni küzdelemnek. Eredményt azután ért el, hogy a rettegett betegség vírusát 1949-ben sikerült kutatásra alkalmas mennyiségben kitenyészteni. Salk egy alapítvány támogatásával nyolc éven át próbálta a vírust annyira legyengíteni, hogy az már ne okozhasson betegséget, de képes legyen olyan antitestek termelését elindítani, amelyek védettséget biztosítanak az „élő” vírus ellen. 1952-ben merte először kipróbálni vakcináját olyan gyermekeken, akik már felépültek a betegségből, így már nem fertőződhettek meg. Az alkalmazott vakcina megemelte az antitestek számát a vérben, s így hatékonynak tűnt. Salk ezután meg nem fertőződött gyerekeken is kipróbálta vakcináját, s hasonló eredménnyel járt. 1954-re az oltóanyagot már nagyobb mennyiségben is elő tudta állítani.
A felfedezést 1955. április 12-én jelentették be, ekkor engedélyezték az Egyesült Államokban a vakcina felhasználását. A közvélemény hősként ünnepelte Salkot, aki az ellenszérumot nem is szabadalmaztatta, mert nem akart anyagi hasznot húzni a felfedezésből. A nagy sietségben azonban olyan vakcinákat is beadtak, amelyek nem elég szigorú körülmények között készültek: ezek több száz fertőzést és tizenegy halált okoztak. Salk módszerének az volt a hátránya, hogy az ellenszert csak injekcióban lehetett beadni, és mivel deaktivált, „halott” vírusból készült, néha nem teljesen immunizált, s nem szüntette meg a kórokozó terjedését. A szájon át is adható, legyengített vírusból készült védőoltással Albert Sabin állt elő ugyancsak 1955-ben.
Magyarországon az utolsó nagyobb mértékű gyermekbénulás-járvány 1957-ben és 1959-ben zajlott, mindkét alkalommal mintegy 2000 megbetegedést regisztráltak. A Salk-szérumot 1957-ben már itt is alkalmazták, a Sabin-cseppek kötelező használatát elsőként Magyarország vezette be 1959-ben. Az ellenszer alkalmazása következtében az egykor rettegett betegség mára már sok országban teljesen eltűnt, ma a világ gyermekeinek 85 százalékát teszik védetté a gyermekbénulás ellen.
Salk 1960-ban alapította meg a róla elnevezett intézetet, amelynek igazgatója lett. A kaliforniai Carlsbadban 1986-ban alapított intézetében előbb a rák, majd az AIDS ellenszerét kutatta a gyermekbénulás elleni szerhez hasonló elven: működésképtelenné tett vírusból készített oltóanyag segítségével próbált ezekre a betegségekre is gyógyszert találni. Célja az volt, hogy megelőzze vagy jelentősen késleltesse az AIDS tüneteinek kialakulását a már vírusfertőzött betegekben, mert úgy vélte, ez elvezethet a HIV-fertőzés megelőzésére alkalmas oltóanyag kidolgozásához. Elképzelését szakmai körökben élesen bírálták, 1995. június 23-án a kaliforniai La Jollában bekövetkezett halálakor kutatásai még nem voltak abban fázisban, hogy bebizonyíthatta volna igazát, vagy be kellett volna ismernie kudarcát.
