Már a Hivatalos Közlönyben is megjelent. Így harangozta be a központi sajtó a hírt, hogy a 3 és 6 év közötti hátrányos helyzetű gyermekek 50 lej értekű vásárlási utalványt kapnak, amelyet élelmiszer-, ruhavásárlásra vagy olyan termékek vásárlására fordíthatnak a szülők, amelyek segítik a gyermekeket abban, hogy óvodába járhassanak.
A juttatás a Minden gyermek járjon óvodába projekt része, amely nyomán 111 ezer hátrányos helyzetű családban élő gyerek lehet az óvodába járáshoz kötött szociális utalványok „haszonélvezője”. Az 50 lejes utalványt azok a hátrányos helyzetű gyermekek kapják, akik rendszeresen járnak óvodába, vagy a hiányzásokat érvényes orvosi igazolással bizonyítják.
A program az idei tanévben 11 megye 2400 gyerekének óvodába járását segíti. A szigorúan felügyelt óvodába járáshoz kötött szociális utalványok mellett biztosítja a gyermekek számára az alap-tanfelszerelést, évente kétszer ruhát és lábbelit adnak nekik, továbbá gyümölcsöt, higiéniai cikkeket, valamint biztosítják az oktatók képzését, egészségügyi nevelési programokat szerveznek. Előzetes számítások szerint az állami költségvetésből finanszírozott program éves büdzséje 39 millió lej.
Igazán örvendetes, hogy az ország vezetői gondolnak a hátrányos helyzetben levő gyermekekre. És itt a hangsúly a „gondolnak” szón van. Ugyanis a nagy tamtammal beharangozott „örömhíre” amellett, hogy 50 lejt juttat egy-egy hátrányos helyzetű, magyarán nyomorban élő gyereknek, akinek ezért a pénzért kötelezően óvodába kell járnia, különben elesik a „summától”, 2016. január 31-ig kell várnia, ugyanis csak jövő év január végétől kaphatja meg, feltéve, ha eleget tesz az elvárásoknak. Hogy addig mi történik vele, mit eszik, lesz-e cipője, meleg ruhája, az már senkit sem érdekel. Az illetékesek is elégedetten hátradőlhetnek: gondoltak a szegényekre is. Senki sem állíthatja az ellenkezőjét.
Annak ellenére, hogy a politikusok azt hiszik, hogy az egyszerű embereket gátlástalanul kijátszhatják és manipulálhatják, nem így van. Az emberek gondolkodnak és látnak is. Látják például, hogy a politikusok, miközben azon sopánkodnak, hogy honnan teremtsék elő a „kétszeresére” növelt negyvenlejes gyermeksegélyt, maguknak kormányrendelettel „utalnak ki” hatalmas fizetéseket, amit azonnali hatállyal alkalmaznak is. Nem beszélve a speciális nyugdíjakról. Szeretném látni azt a szenátor asszonyt, aki azért panaszkodott, hogy a fizetése fodrászra sem elég, mit kezdene például minimálbérrel plusz havi 50 lejes juttatással. Vagy a kollégáját, aki szintén a szenátori fizetést kevesellte, ami szerinte ruhára is kevés.
A legújabb „panaszos” a politikum túlkapásai ellen éhségsztrájkot kezdett volt tanítónő, aki azóta szenátori székhez jutott, és ugyancsak a szenátorok nehéz élete miatt sopánkodott a minap. Az a panasza, hogy egyes honatyák és honanyák időnként kénytelenek taxival járni. Mert a szenátus hivatali kocsijára néha félórát is kénytelenek várni… a büfében. Holott – és innen kezd érdekessé válni a dolog – ők „magas rangú méltóságok”, és „nem normális”, hogy ily módon „veszélyeztessék a biztonságukat”.
A honanya csupán egyike azoknak, akik, akárcsak a mesebeli rút kiskacsa, rekordidő alatt „kinőtték magukat”, és azt hiszik, nekik minden földi jó „hivatalból” jár. Hogy mi történik a hátrányos helyzetű gyermekekkel január végéig? Kit érdekel? Hogy is gondolhatnának rájuk, ha nap mint nap „életveszély” fenyegeti őket, miközben taxival furikáznak.
