Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2014-02-11 15:27:23
Andrea a bábeli idők előtti nyelvet beszéli, a nehéz gondolatoktól érintetlen, álcákat sosem viselt legkisebbekét. Minden bizonnyal ebben rejlik különös ereje, amelynek ő maga sincs egészen tudatában, csak a közelébe kerülő gyerekek emlékeztetik rá mindegyre.
– Olyan „megennivaló” vagy – csimpaszkodott egyszer belé egy magyar anyanyelvű néger fiúcska, de nemcsak ő, hanem a parányi játszóház minden második vendége értésére adta már, hogy nagyon szereti.
– Mindig arról álmodoztam, hogy egyszer óvó néni leszek – árulta el beszélgetésünk elején. – Hétéves voltam, amikor a nővéremnek megszületett az első gyermeke, így én barbik helyett igazi babával játszhattam. Alig vártam, hogy a nővérem kimenjen a szobából, hogy tisztába tehessem az apróságot. Ha kisgyereket látok, nem tudom megállni, hogy el ne kérjem, ölbe ne vegyem. Édesanyám szakácsnőként dolgozott a Pedagógia Líceumhoz tartozó óvodánál, illetve az iskola bentlakásánál, tőle is elleshettem a gyerekekkel való együttlét művészetét. A „Pedán” végeztem a középiskolát, aztán a Babeş-Bolyai Tudományegyetem marosvásárhelyi Pszichológia és Neveléstudományok Karán, tanító- és óvodapedagógus szakon folytattam a tanulást. Tavaly végeztem.
– Mióta dolgozol?
– Már tizedikes koromban vállaltam szünidei nyári munkát. Elsőéves egyetemistaként körülbelül egy fél évet reklámújságokat osztogattam, pár napig a tömbházakba hordtam ki, aztán a főtéren adogattam az arra járóknak az újságokat. Szerettem azt a munkát, mert sok embert megismerhettem. De a legszebb időszak azután következett. Egy 11 hónapos kislány mellé vettek fel, reggel 9-től déli 12-ig játszhattam vele, aztán indultam az egyetemre. Kétéves koráig vigyáztam a leánykára. Akkoriban még nemigen beszélt, és biztos voltam benne, hogy mikor nagyobb lesz, nem emlékszik majd rám. Kicsit szomorú is voltam emiatt, de nemrég találkoztam vele az utcán, és a nevemen szólított. Ez igazi sikerélmény volt. A bébicsőszködéssel párhuzamosan, hétvégenként egy maroskeresztúri játszóházban születésnapok lebonyolításában segédkeztem. Miután elvégeztem az egyetemet, versenyvizsgáztam. Biztos voltam benne, hogy ősztől már óvodások között leszek, de nem jártam sikerrel. Óriási csalódás volt ez nekem, annál is inkább, mivel sokat készültem a vizsgára, és úgy éreztem, hogy jól teljesítettem. Egy darabig magamba zárkóztam, aztán valaki szólt, hogy nyílik egy új játszóház, oda keresnek felvigyázót. Beadtam az önéletrajzom, de nem számítottam arra, hogy engem választanak. Másnap már fel is hívtak, azóta itt vagyok.
– Pár perc alatt elvarázsolod a gyerekeket, a szülők sorra kérik el a telefonszámodat, hogy akkor jöjjenek, amikor te vagy bent. Mi a titkod?
– Nem tudom. Szeretek itt dolgozni, bár óriási a felelősség, éppen ezért nem is vállalom, hogy egy-két éves apróságokat magukra hagyjon velem a szülő. Ezt nem mindenki érti meg, volt is emiatt konfliktusom. De amikor a gyerekek között vagyok, mindenről megfeledkezem. Az sem számít, ha rossz napom van, egyetlen szavukkal vagy gesztusukkal fel tudnak dobni a játszótársaim.
– Sosem találkoztál olyan gyerekkel, aki idegenkedett volna ettől a színes golyócskákkal és csúszdákkal csalogató világtól?
– Volt olyan fiúcska, aki, miután az édesanyja elment, nem akart bejönni, aztán alig lehetett hazavinni. Mindig megfigyelem, hogy inkább mi érdekelné a gyereket, merre téved a tekintete, melyik a kedvenc helye, és aszerint szólok hozzá. A figyelmet és a szeretetet minden apróság viszonozza.
– Hogyan képzeled el az elkövetkező éveket?
– Egy csendes, székelyföldi faluban szeretnék családot alapítani a párommal. Arra vágyom, hogy három gyermekem legyen. És persze, az elkövetkezőkben is gyerekekkel szeretnék dolgozni, szerintem annál szebb munka nincs a világon.