Alig három órára Kolozsvártól. Nem Vásárhelytől, mert onnan nem indul járat. Fél órával hamarabb szállt le a gép az egykori loddi, ma Ben Gurion repülőtéren.
Alig három órára Kolozsvártól. Nem Vásárhelytől, mert onnan nem indul járat. Fél órával hamarabb szállt le a gép az egykori loddi, ma Ben Gurion repülőtéren. Ben Gurion nevét a Ludas Matyiból ismerem, amikor állami divat és irányzat volt szidni Izraelt. Ma csak magándivat és meggyőződés kérdése. Az itthoni szélsőségesek kedvenc toposza, ez az egyáltalán nem rejtett antiszemitizmus egyik formája. Honnan veszem? Elég elolvasni a nagyjából névvel vagy név nélkül megjelent kommenteket egy Izraellel kapcsolatos cikk után.
Szélsőségesek itt is vannak éppen elegen. És persze a szélsőségek ellen sokan fellépnek, nem sok sikerrel. Ezzel magyarázzák az itteni jobboldal minapi választási győzelmét.
De hagyjuk a politikát, inkább fordítsuk tekintetünket arra az országra, amely a sivatagból és a lepusztultságból hetven év alatt virágzó mezőgazdaságot, ipart, élhető környezetet teremtett. Nem minden harc nélkül. És amikor ezt írom, akkor arra gondolok, hogy 1948 óta az ország hadikészültségben áll.
Nem érződik az, ami a hírekben Izraellel kapcsolatban megjelenik. Vannak katonák és katonalányok, de nem ők határozzák meg az utcaképet. Vallásosak sok gyermekkel, etiópiaiak (menekítettek az éhség és háborúk elől), európaiak, ázsiaiak és afrikaiak. Egy egész világ kavarog itt héberül. Lehet, hogy mindenki tud még egy nyelvet, de a valóságban a héberen kívül, mely az ország egyik hivatalos nyelve, az angol marad az összekötő Izrael és a világ vándorai között. Ha angolul szólsz, másként viszonyulnak hozzád, udvariasabbak, távolságtartóbbak, némiképp le is néznek, hogy nem tudsz ezen a megtanulhatatlanul könnyű, torokhangokat halmozó nyelven. Olvasásról szó sem lehet. Úgy vagy vele, mint odahaza, ha kétnyelvű feliratot látsz, természetes, hogy az alsót olvasod el, az szól hozzád, azt érted.
Az idősebb nemzedék, az első bevándorlók családjában nem szokás már átadni a régi haza nyelvét, itt többségiként kívánják gyermekeiket felnevelni, minden európai komplexus és kisebbségi nyavalya nélkül.
A legfrissebb kiérkezők a franciák. Párizsból vagy Marokkóból, akik a Charlie Hebdo után úgy gondolták, hogy Izraelben védettebbek lesznek, mint odahaza, a klasszikus nyugati demokrácia földjén. A régebbiek egy nemzedék után feloldódnak az összességben, magukban hordozzák a múltat, a nosztalgiától a holokauszt emlékéig.
Egy hét alatt egyszer hallottunk magyar szót, ami nem azt jelenti, hogy mindenki elfelejtett volna magyarul, hiszen rengeteg erdélyi, magyarországi vagy felvidéki család él Izraelben, de magyarul csak akkor beszélnek, ha olyan vendégeik vannak, akik nem ismerik az újhébert. Vannak viszont munkavállalók, akik öt-hat év alatt megtanulnak beszélni, de olvasni, művelődni csak anyanyelven tudnak és akarnak. Ezért szép és megfizethetetlen ajándék a könyv.
Ha az ember régi barátaival beszélget, s a hangsúly az itteni állapotokra terelődik, óhatatlanul előkerülnek a kritikai megjegyzések, az otthoni és hátrahagyott helyzettel való összevetés, és nem biztos, hogy az otthoni kerül ki vesztesen. Természetesen arról aligha lehet szó, hogy régi barátaink hazatérjenek végleg, de az egyre gyakrabban fordul elő, hogy otthon házat vesznek, vagy nyaralót, és akár fél évet is Erdélyben töltenek.
Világpolgárok, magyarok, erdélyi magyarok, izraeli magyarok egy személyben. Gyerekeik felnőttek, unokáik sokasodnak, úgy érzik, megérdemelnek egy kis derűs pihenést. És ez akár Vásárhelyen is elképzelhető.
