Itt járt Borgó

Nem csak a szovátai művészetkedvelők újságolhatták el ismerőseiknek a festő kiállításának hírét, sok más helyről érkezett érdeklődők, kollégák, barátok, alkotók is jelen akartak lenni a Kusztos Endre-emlékházban rendezett tárlat július 16-i megnyitóján. A székelyudvarhelyi Pulzus alkotótábor több ország vizuális művészetét képviselő vendégei, a gyergyószárhegyi művésztelep MAMŰ-s táborába utazók, marosvásárhelyi, csíkszeredai, helybeli festők, szobrászok intézték úgy, hogy ezen a kánikulai vasárnap délutánon együtt lehessenek a Magyarországon élő Munkácsy-díjas képzőművésszel, s ekképpen tegyék az ő számára is még emlékezetesebbé az eseményt. Borgó láthatóan meg is illetődött, ezt be is vallotta a köszöntést, méltatást követő rövid, rögtönzött szövegében, annál is inkább, mivel fél évszázadnyi pályafutása során több mint hetven egyéni tárlata volt, és a négyszázat is meghaladja a csoportos szereplései száma, de Szovátán eddig még nem volt kiállítása, és – ami joggal fájó pontja – szülővárosában, Marosvásárhelyen sem jött össze mindeddig a munkásságát méltóképpen tükröző, átfogó, nagy bemutatkozási lehetőség. Most a fürdővárosban élő barátai biztatására hozta el kis méretű festményeit, útban a szárhegyi táborba, ezek fértek el kocsijában. Jól jellemzik művészetét, de inkább tanulmányoknak tekinthetők, ő a nagy méretű képeken, textileken, más műfajú alkotásokon teljesíti ki igazán művészi világát. Ezt az univerzumot sokan próbálták körbejárni, felfedezni, magyarázni, több neves művészettörténész, műkritikus írt róla, egyikük Hann Ferenc, Borgó művészetének közel másfél évtizede elhunyt elemzője. A festő az ő emlékére adta tárlatának az Itt járt Hann Feri címet. 

E sorok írója elejétől kezdve figyelemmel követte Borgó pályáját, tanúja lehetett marosvásárhelyi indulásának, láthatta újító törekvéseit, szurkolt az ős-MAMŰ-s nemzedék művészi szándékai kiteljesítésének, mindannak, amit Borgó a hetvenes évek végétől 1986-os magyarországi áttelepüléséig az alkotás terén megvalósítani próbált. Munkásságát, amennyire lehetett, a későbbiekben is nyomon követtem, műhelybeszélgetések, eseményismertetők, szakmai elismerésekről való tájékoztatás révén is igyekeztem a honi köztudatban fenntartani. Alkotói, emberi nyugtalansága, mozgékonysága miatt mindennel nehezen lehetett lépést tartani. Örvendetes, hogy valamennyi alkotásával most élőben is találkozhatnak az erdélyi érdeklődők. A festő Makukáknak nevezi a Szovátán látható műveket. Tájszó a makuka, a szotyola, a pörkölt napraforgómag Észak-Magyarországon használatos megnevezése. Egyfajta csemege, bizonyos vonatkozásban akár szenvedélynek is mondhatnók. Átvitt értelemben ez esetben is valahol itt kellene keresnünk a festménycímek magyarázatát. Kétségtelenül „borgósak”, noha a művész évek óta nagyon munka- és időigényes, méretes képeken, gyakran triptichonokon éli ki mélyen gyökerező, életre szóló, vissza-visszatérő témáit. Ezekről kissé csapongva, mozgalmas látványvilágukhoz igazodva közöltem ajánló sorokat két évvel ezelőtt az Új Hétben. Az akkor közöltek a mostani válogatásra is érvényesek, érdemes pár gondolatot idéznünk belőlük. 

„Látni kell, leírni, elmesélni lehetetlen. Összetéveszteni sem lehet senki máséval. Bármelyik képével kerülünk szembe, azonnali a felismerés: ez Borgó! A maga pop-artos élénkségével, játékosságával, a méretes képfelületet teljességgel kitöltő ezernyi megnevezhetetlen, mintha ez, mintha az figurájával, sokféleképpen értelmezhető, álomszerűen kavargó, mégis meglepően szimmetrikus, különös világával. A Munkácsy-díjas Borgó, hivatalosabban dr. György István Csaba festőművész, grafikus, szobrász, gobelintervező, nyugalmazott főiskolai tanár, az egykori marosvásárhelyi Cementlapok prominens vezéralakja, jelenleg a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Szirmabesenyő díszpolgára a napokban immár a 71. évét (ma már 73-at!) is betöltötte. Ma is ugyanolyan örökmozgónak és önazonosnak tűnik, mint amilyennek élete korábbi meghatározó helyszínein, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Szentendrén, Vácon, Nagybörzsönyben, Százhalombattán, Miskolcon, Egerben, Dunaújvárosban megismerték. Hosszú a lista, de sok mindenre következtethetünk abból, amit egy önvallomásos interjúban mondott nekem közel két évtizeddel ezelőtt: az álmai mindig Marosvásárhelyen zajlanak. (…) Témáit egy ideje nagy méretű triptichonokban dolgozza fel, és helyezi másmilyen fizikai valóságba, a következetesen felépített festői jelrendszerű Borgó-univerzumba. Vannak egész sorozatai ezekből a bámulatos táblaképekből, amelyeket kitartóan fest olykor két éven keresztül. (…) A KABÁT, a BOT vagy a MAYA olyan vezérmotívum, aminek keletkezéstörténetét, magyarázatát összefüggő, logikus keretbe tudja helyezni a festő. De mindaz a rengeteg apró alakzat, ami a vásznat színesen kitölti, »fenségesen heraldikussá, címerjellegűvé, emblematikussá, s mindezekkel együtt sejtelmes és rejtelmes tartalmú együttessé alakul«. Egyfajta »kaotikus renddé«, ahogy Wehner Tibor műkritikus jellemezte.

Melléállítva Faludy Judit művészettörténész meglátását, még inkább kikerekedik a kép: »…Borgó pop-artban, metafizikus művészetben gyökerező egyéni, néha túlzott szimmetriával kidolgozott triptichonjainak világa kevéssé fejthető meg a megszokott szimbólumkészlet használatával. Hasonló gondolkozásmódot sokkal inkább a magyar nyelvi humorban találhatunk, vagy kereshetünk hozzá analógiát pszichológiai értelmezéseken keresztül. Nyelvöltögető tornyai, óriásira növesztett leveseskanalai, serpenyői, bábokra, mechanikus figurákra, forgó, pörgő lényekre korlátozódó festői világa Hieronymus Boschéval rokoníthatók. Tiszta színei, éles kontúrozásai ugyanakkor gyermeki álomvilágot juttatnak eszünkbe. Eltorzított, karikaturisztikus formakincse a vaskos, bukolikus népi humort, Boccaccio történeteit idézi…« Ide illeszthetők azok a köznapi, népi, földibb jelenségek is, amelyeket szintén olajtriptichonként formált látvánnyá a festő. Például a KENYÉR, a MÁDI ZSIDÓ és A BOZGOR SZÜLETÉSE. Ember legyen a talpán, aki mindent aszerint tud értelmezni, ahogy az a művészben megfogant, érzelmileg, hangulatilag azonban biztos egyazon hullámhosszra kerülhetünk vele, és élvezni tudjuk e rendhagyó vizuális találkozás felhőtlen örömét.”

A szovátai önvallomás legfontosabb gondolata mégsem ez volt, hanem az a Bolyai-tisztelet, amit Borgó gyermekkorától napjainkig megőrzött. Ez az igazán meghatározó, visszatérő motívum művészetében. Pár nappal a tárlatnyitó után a Facebookon láthattunk egy rövid videót. Borgó azon egy újabb méretes festményen dolgozott a szárhegyi művésztelepen. Jól felismerhetőn Bolyai Pszeudoszférája uralja a kompozíciót. Eszembe jutott egy hasonló beállítottságú, régi fekete-fehér fénykép. Azon a délceg ifjú Borgó festi ugyanezt vagy valami hasonlót. Az akkori mozdulatot nyilván kimerevítette a fotó. Képzeletemben azonban a látványelemek egymásra vetülnek. És együttesen sugallják: a művészetnél talán semmi sem érzékelteti meggyőzőbben az idő relativitását.