Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2015-06-26 12:33:26
Baricz Lajos 1958. február 15-én született a gyergyószéki Borzonton. A gyulafehérvári Római Katolikus Kántoriskola után ugyanott a Hittudományi Főiskolát is elvégzi. 1984-ben szentelik pappá. Kolozsváron kezdi pályáját a Szent Mihály-plébánián, 1990 óta a marosszentgyörgyi római katolikus egyházközség plébánosa. Verset diákkora óta ír, előbb inkább csak a fióknak, később a nyilvánosságnak is. Első verse 1999-ben jelent meg a marosvásárhelyi Népújság gyermekeknek szerkesztett Stipendium című mellékletében. Szerkeszti és rendszeresen közöl a plébánia lapjában (a Harangszó 17. évfolyamánál tart, első száma 1998 januárjában jelent meg), írásait közli a Népújság, valamint a Vasárnap című katolikus hetilap és a Krisztus Világossága című folyóirat.
Költőként, pap költőként határozza meg magát, ha irodalomról esik szó. Harminckét eddigi kötete közül csupán nyolc nem költészeti. (Két újabb könyve már a nyomdában várja kike-letét.) A legutóbbi, a Menet közben a közösségét rendíthetetlenül szolgáló lelkésznek, Marosszentgyörgy egyik legrokonszenvesebb közszereplőjének egyházi és közírói, művelődési jellegű írásait fogja marokra. A publicisztikai tevékenység sosem volt idegen lelkészeinktől, és Baricz Lajos közírói tollával éppúgy szolgálja az Urat, mint papi hivatásának gyakorlásával: a kettő nemesen szervesül.
A hármas tagolású kötet írásai (jeles napok és idők; az egyházi évhez kapcsolódó elmélkedések; és a „menet közben” született alkalmi szövegek: advent, karácsony, újév, vízkereszt, gyertyaszentelő, böjt, virágvasárnap, nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat, húsvét, áldozócsütörtök, pünkösd, Nagyboldogasszony napja, mindenszentek ünnepe), más események (Szent György, Szent István, Szent László), az anyák, apák, a betegek napja, a település és intézményeinek megnyilvánulásai, a gyülekezeti közösség és templomépítés gondjai és egyéb fontos alkalmak kapcsán születtek –: az a közös bennük, hogy minden sort az örömhír, az evangélium hirdetésének jegyében vet papírra, ír gépbe –, és hogy nem csupán a saját gyülekezet a „címzett”, hanem a község és a szülőföld együttes sokasága. Számos írás a hallgatók népes táborához is szól, hiszen nem csupán a Harangszóban, illetve a Maros megyei Népújság című lapban jelennek meg, hanem alkalomadtán elhangzanak a Marosvásárhelyi Rádióban; nem ritkán pedig a helyi tévéknek is szívesen látott vendége a szelíd szavú páter. Aki így vall feladatáról: „Sok, nagyon sok jó ember lakik Marosszentgyörgyön – katolikusok és nem katolikusok (12 felekezethez tartozik a kilencezer lakos), magyarok és nem magyarok. Bár kifejezett küldetésem az 1600+100 (Jedd, Csejd, Agárd, Kebele, Tófalva) katolikushoz szól, vallom, mindenkihez küldetésem van, aki a nagyközségben él, és akivel úton-útfélen találkozom”.
A rövid szövegek zöme nem didaktikus, hanem élénk, figyelemfelhívó, közérthető; fő jegyük az a személyesség, amellyel a szerző barátságos közelségbe kerül olvasójával. A közvetlenség, amely minden kapcsolat éltetője, és persze a gyergyói lélek jellegzetes humora, amely a világ végére is elkíséri.
Íme két példa: a falnak fordult, tudatánál lévő, de magatehetetlen betegnek szolgáltatja ki a szentkenetet a kórházban, miközben maga is háttal áll az ajtónak. Belép a betegápoló, és már mondja is: jó, hogy jött, mert föltétlenül kellene ilyen és ilyen gyógyszer a kórházi patikából, na meg pampersz is, de ha lehet, most azonnal, mert nagy szükség van rá.
A látogató készséges. Jól van, csak tessék leírni a gyógyszer nevét és a pampersz méretét. „Máris hozom.”
Közben a beteg szobatársa tisztázza a helyzetet. Ezt mondja az ápolónak: „Ne tessék neki mondani, mert ő a betegnek senkije, csak a pap.”
Effélére a közember bizony felkapná a vizet. Baricz Lajos azonban lement, és hozta a gyógyszert. Meg a pamperszet. „Szívemben öröm volt, mert nem volt kómában a betegem. És öröm volt azért is, mert akaratlanul a lényeget mondta ki a szobatárs: az Úr a fontos. Én csak egy kis ‚senki' pap vagyok.” (A „senki” pap, Harangszó, 2011. április)
A „senki” papra azonban, úgy tetszik, kedvvel vigyáz az Úr. Mert íme a másik példa: esős napon a városból jövet egy hölgy hirtelen kilépett egy autó mögül a gyalogjáróra. „Fékeztem, megálltam. A hölgy épp csak továbblépett kocsim elől, amikor egy nagy csattanás után kocsim félméternyit előrevágódott a gyalogjárón. Szerencsére a hölgy már nem volt a kocsi előtt; mint aki jól végezte dolgát, kis ijedtség után továbbment. Nem érdekelte a mi bonyodalmunk.
Kiszálltam. Kocsim mögött fél méterre egy nevesebb márkájú haszonjármű. A kocsi eleje összetörve, egy Hargita megyei rendszámú autó. Az autóban egy meglepődött, bajuszos fiatalember.
Székelyesen káromkodott. Nem rám, csak úgy, megszokásból. Amikor kiszállt, és meglátta kocsija összetörött elejét, még jobban. Az én autómon csak egy halvány jele az ütközésnek, de alig észrevehető.
– Na, ez eddig jól sikerült – kezdtem meg a társalgást.
– Jól, azt a... – és folytatta a fülemet-lelkemet bántó káromkodást. – Lejöttem ma a Bucsin-tetőn, ahol végig hó borította az úttestet. Olyan óvatosan jöttem, mintha tojást szállítanék; hogy most itt, a sima, egyenes úton magába hajtsak. Mi van azzal a kocsival, mit szállít, hogy semmi baja nem történt, az én kocsim eleje pedig ripityára ment?
Nyugodt voltam, mert sem vétkes, sem káros nem voltam. A kérdésre nyugodtan válaszoltam: – Ebben az autóban ott van a Jóisten. Ő vigyázott az autóra.
Tetszett a válasz a székelynek, mert rá is kérdezett, mit jelent az, amit mondtam.
Időközben odaérkezett István, a Kolping-elnök, és mondta neki: – Hát úgy, hogy az autó a marosszentgyörgyi római katolikus papé; akivel pedig beszélsz, az a plébánosunk.
Erre az atyafi lekapta fejéről a sapkát, ijedtében keresztet vetett magára, és olyan őszintén kérte a bocsánatot a káromkodásért, mintha a gyóntatószékben lettünk volna.
Rövid beszélgetésünk után megtudtam, hogy gyergyói ő is, és ismeri Gergét, a bátyámat.
Kiegyeztünk: nekem károm nincs, követelésem sincsen.
Kezet ráztunk, de nem mutatkoztunk be.
Elindultam a kocsi felé. Ő szomorúan nézte összetörött kocsija elejét, és – jó hangosan, hogy halljam meg – mondta:
– Ebben a kocsiban is ott lehetett volna Isten, hogy ne törjön össze az eleje!
– Ezután törekedjék rá, hogy ott legyen! – válaszoltam.
Elhajtottam, ő is továbbment.
Ugyanúgy nem értettem, és nem értem most sem, miként történhetett ez így. Hisz ez kész csoda! – mondhatná bárki.
De azóta is törekszem, hogy amit akkor csak úgy kapásból mondtam, az tudatos valóság legyen: Isten mindig ott legyen velem az autóban.” (Isten az autóban, Harangszó, 2011. június)
Szívig ható a Rómába zarándokolt lelkész emlékezése élete nagy találkozására őszentsége II. János Pállal: „A Szentatya elindult, lassan jött, megállott csoportoknál, egyéneknél pár szóra. Lassan jött, de közeledett. Úgy szerettem volna valamit mondani neki, de minél közelebb jött, annál jobban ment el a bátorságom. Mit mondhatok én? Hogy is mondjam? Míg így tépelődtem, egyszer csak mellettem volt, két lépés, egy lépés. És egészen előttem. Egyetlen alkalom – futott át rajtam; vagy kihasználom, vagy soha többé! Most vagy soha! De a torkom száraz volt, elszorult. És a kellő időben – az előttem lévővel már kezet fogott, tehát nekem csak érinteni van esélyem – kibuggyant belőlem: »Sancte Pater! Nos sumus sacerdotes ungaresi ex Romania. Benedice nos et populum nostrum!«, vagyis »Szentatya, romániai magyar papok vagyunk. Áldj meg minket és népünket!« Már-már túllépett rajtam. De nem. Mosolygott, egy lépést tett felém, kezét nyújtotta, kezet fogott velem, és mondta: »Orationam meam quotidianam facio pro vobis. Benedicat vos omnipotens Deus, Pater et Filius et Spiritus Sanctus.« »Mindennapi imáimat értetek végzem. Áldjon meg titeket a mindenható Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek!«
Közben keresztet vetettem magamra és válaszoltam: Ámen!
Arcomon végiggördültek az örömtől és meghatottságtól a könnyeim. És aláhulló könnyeimen át láttam, hogy valóban továbblépett.
Így látom most is Őt, nézem láthatatlan könnyeimen keresztül, amint továbblépett az örökkévalóság útján. És hiszem, hogy ő, aki jó Pásztor volt itt a földön, közbenjár értünk az igazi jó Pásztornál, és kéri az Úr áldását ránk is, akiket továbbra is fújdogálnak a hideg, rideg szelek.” (Találkoztam a Szentatyával. Harangszó, Népújság, 2005. április)
A találkozás emlékét sokáig érleli magában, és csak a Szentatya halála után közli. Szent II. János Pál pápa (latinul Ioannes Paulus PP. II; olaszul: Giovanni Paolo II; lengyelül: Jan Paweł II; született: Karol Józef Wojtyła) 1978-tól volt a katolikus egyház feje, és 2005. április 2-án hunyt el. Baricz Lajos emlékezése 2005 áprilisában látott nyomdafestéket a Harangszó, illetve a Népújság hasábjain.
A kötet írásai pontos és hű képet rajzolnak szerzőjükről. A lélekemberről, aki verseivel szeretné maga köré gyűjteni népét, amint azt a Psalmus Hungaricus költője is kérte; a művelődésszervezőről, akinél „fellépni” a Kolping-teremben megtisztel-tetésszámba megy; a publicistáról, aki lapot szerkeszt, cikkeket ír, figyelmét semmi lényeges dolog nem kerüli el, és markáns a véleménye mindenről; az Isten szolgájáról, aki negyedszázados marosszentgyörgyi szolgálatáról ezt mondja: „Tudtam, és közben rájöttem, hogy a rám bízott hívek – és köztük a munkatársaim – nem kifogástalanok, nem tökéletesek. Azt is tudtam és tapasztaltam, én sem vagyok az. Ám együtt szeretnénk azzá válni. Ezért találunk”.
Erdélyben, ha valaki „talál” valakivel, azt jelenti: egy srófra jár, nemcsak az a facsaratos agyuk, hanem összekacsint a lelkük is. Hívei mindazok, akik érzik az üzenet üdeségét. Az atya kedélyes, reménykeltő diskurzusa azért is örömös, mert némi őskeresztény cinkossággal nem bandzsít, hanem határozottan vág a szemével.
És közben persze külön is jó látni, hallani, olvasni a Baricz Lajos-féle embereket, amikor szerényen kitárulkoznak, és a legszebb ars poeticát mondják el: „Én mindig, minden körülményben legjobb tudásom és lelkiismeretem szerint cselekedtem és cselekszem, ameddig élek. Ezt láttam és tanultam áldott emlékű szüleimtől; ők tanítottak emberségre és kereszténységre”.
Aki ilyen útravalót kap, annak mesésen bő a tarisznyája. Jut jó szó, balzsam, és juttat is belőle, mindenkinek.
(Menet közben. Párhuzamos gondolatok 25 év alatt Marosszentgyörgyön. Gyergyószentmiklós, 2015)