Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Zoltán az utóbbi időben naponta több órát várakozott. Vastag kabátként nehezedett rá a pár embernyi, fülledt tér, amelyet taxis évtizedei alatt eddig mindig a nyugalom és a szabadság miniatűr birodalmának érzett. Alig egy hónapja még ebben a tudatban végezte a munkáját. Szerette, hogy az ő kezében van az irányítás, tőle függ, hogy elér-e becsengetés előtt az iskolába a „késő kása” diák, vagy munkába a reggeli készülődést túl hosszúra nyújtó titkárnő. A korai órákban mindig került egy-két állandó kliens, akik a saját mobilján hívták. Örült, ha beszédes kedvükben ültek be hozzá az emberek, és nem élt vissza a feléje irányuló bizalommal, például soha nem választott hosszabb útvonalat a csevegéshez csak azért, hogy az óra többet mutasson.
Amióta azonban elnéptelenedtek az utcák, szinte esélytelen volt utasra számítani. A recepciós kolléganő néha ugyan jelzett egy-egy hívást, de olyankor egymást gyorsaságban túllicitálva jelentkeztek a sofőrkollégák. Volt, amikor neki kedvezett a szerencse, éppen abban a városrészben tartózkodott, ahonnan a leghamarabb el lehetett jutni a klienshez. A nap nagy része mégis a tehetetlen üldögélésről szólt. Ebben a helyzetben kedvenc rádióműsorai sem dobták fel. Máskor végignevette az éterből érkező poénos megjegyzéseket, és ezzel sokszor a mellette, mögötte ülőket is sikerült felderítenie. Most inkább csak a híradásokra figyelt. Tudta, hogy a túl sokáig elhúzódó pandémia a megélhetésébe kerülhet, ezért a járványügyi tájékoztatásoknál gumikesztyűs kezével mindig feljebb húzta a rádiót.
Az egyik városszéli bevásárlóközpont parkolójából hívtam taxit a napokban, miután megtudtam, hogy a legközelebbi autóbuszra egy kerek órát kell még várni. A húsvét előtti bevásárlás miatt merészkedtem a lakásomtól távol eső nagyáruházig – most az egyszer, kivételesen –, és számítottam arra, hogy a kiruccanásnak taxizás lesz a vége. Zoltán – akivel már többször utaztam – pár perc alatt megérkezett. A járványügyi óvintézkedésnek megfelelően a hátsó ülésen foglaltam helyett, de beszélgetni így is lehetett.
– Maga ma a nyolcadik kliensem, és ez még szép szám az elmúlt napok forgalmához képest – jegyezte meg maszkja mögül a sofőr. – Egy hónappal ezelőtt napi húsz-huszonöt, akár harminc utam is volt, most alig kerül négy-öt. Dicséretes, hogy az emberek betartják az otthon ülésről szóló szabályokat, csak azt nem tudom, velünk mi lesz. A kilencvenes években a taxiscégnek, ahol dolgoztam, több ezer rendelése volt egy nap. Aztán idővel, ahogy új cégek jelentek meg a piacon, kezdett megoszlani a klientúra, de panaszra azért nem volt okunk. Még a 2008-as gazdasági válság idején is több volt a rendelés. Persze, megértem, hogy most az egészség védelme a legfontosabb, és ennek érdekében én is mindent megteszek, itt van a kezem ügyében a fertőtlenítőszer is. Annak is tudatában vagyok, hogy százszázalékosan nem tudom megóvni magam, egyetlen utas homlokán sem írja, mi lappang benne. De mióta megszigorították a járványügyi intézkedéseket, és a Hidegvölgyben a rendőrség mellett a katonaság is járőrözik, sokkal nagyobb biztonságban érzem magam.
– Voltak rossz tapasztalatai az ottaniakkal? – szóltam közbe.
– Valamilyen szinten mindig is voltak, az elmúlt hetekben azonban már elviselhetetlenné vált a helyzet. Többször előfordult, hogy miután beültek a kocsiba, röhögve kezdtek ugratni, hogy nem félek-e a koronavírusuktól. Amikor két-három megtermett suhanc ilyesmivel poénkodik, kinyílik az a képzeletbeli bicska a zsebedben, mégis türtőzteted magad, mert lehet, hogy náluk igazi is van. De már nagyon elegem volt az ilyen utasokból, ennél még az is jobb, ha fél napig senki sem ül be a kocsiba. Mióta megkaptuk az utasítást, hogy csak egy, legfeljebb két személyt szállíthatunk, egyszerűen nem nyitottam ajtót ezeknek a lármás csapatoknak, de egészen csak most tűntek el, hogy felügyelet alatt vannak.
– Anyagilag bizonyára megviseli ez a helyzet – tértem vissza beszélgetőtársam korábbi gondolatára.
– Ez enyhe kifejezés. Egyelőre örülök, ha az üzemanyagot ki tudom fizetni, de lassan felvetődik a kérdés, hogy megéri-e így csinálni. Ha csak egy-két hónapos kiesésről lenne szó, az otthoni tartalékból kibogoznám valahogy, de úgy hallom, a pandémia tovább fog tartani.
– Gondolt-e valamilyen B tervre, ha a taxizásból már nem tud kijönni?
– Régen, még a rendszerváltás után Magyarországon vállaltam szezonmunkát egy építkezésnél, aztán újabb lehetőségek jöttek, így tudtam kicsit megszedni magam, és a saját lábamra állni. Tudja, a taxizásba belevágni sem olcsó mulatság, már akkor sem volt ez kétibanis befektetés. De most hiába is tervezgetnék külföldi munkát, biztos vagyok benne, hogy erre a járvány után nem lesz lehetőség, főleg nekem, mert már benne vagyok a korban. Így nincs más mit tennem, várok, és titokban reménykedem. Ennél úgyis csak jobb lehet.
Jó negyedórája megérkeztünk már a tömbházam elé, de beszélgetőtársam ráért, és szemmel láthatóan jól is esett neki, hogy átadhat valamit az elmúlt hetek terhéből. Még akkor is, ha pár perc múlva, amint kiszálltam a járműből, az összeset újra a nyakába veszi.