In memoriam Szabó Csaba

Hiányaink sokasodnak

Megdöbbenve értesültünk itt, Marosvásárhelyen is Szabó Csaba újságíró, televíziós szerkesztő haláláról. Szűkre szabott életrajzában születési és elhalálozási helye a kincses Kolozsvár, de örökmozgó életútja Marosvásárhelyhez is kötődik; ezért ez a késői megemlékezés.

A Bolyai téri unitárius egyházközség tanácstermében mutatkoztunk be egymásnak, amikor a Népújság szerkesztőjének szórványról szóló könyvét mutatták be, ami a Szabó Csaba által megálmodott és megvalósított Világhírnév Kiadó Fehér Holló sorozatában jelent meg. Ott mutattam meg neki kéziratban összegyűjtött egyházi riportjaimat. Rá jellemző nyíltsággal nézett rám, s közvetlenül csak ennyit mondott: „add ide, megnézem”, majd mintha már lezárt lett volna első találkozásunk, tovább is állt mással beszélgetni. Pár nap múlva felhívott telefonon, és majdnem parancsszerű hangsúllyal utasított: „minél hamarabb szerkesszétek egybe, nemsokára könyv lesz ebből”. Úgy is lett.

Aktív életmódjára volt jellemző, ahogy ennek a riportkötetnek a bemutatója történt. Telefonon jelezte, hogy a Zsil-völgyi Petrozsényban tartanak egy szórványtengely-találkozót, ahol átvehetem frissen megjelent könyvem. Most is mosollyal emlékszem vissza erre a furcsa könyvbemutatóra, ahol sem a szerzőt, sem a témát nem ismerte senki. Nem is vásároltak a könyvből, csak két példányt (mindkettőt Winkler Gyula európai parlamenti képviselő). Csaba, látva magamba roskadozásom, örök vidám természetű lévén, vigasztalt, barátilag vállon veregetett, s így szólt: „ne búsulj, fogják ezt a könyvet még keresni”. Igaza lett, utánnyomás következett, és nekem is csak egyetlen példányom maradt belőle.

Marosvásárhelyhez való kötődését igazolja, hogy ő adta ki Kuti Márta könyvét: Kincsünk a szó, valamint Szucher Ervin szórványokról szóló riportköteteit. Múlt év őszén rövid internetes levélben jelezte, felszámolódott a kiadó, írjam meg pontos címemet, mert a felszámolásnál találtak még két példányt. Most már azok sem érkezhetnek meg.

Szabó Csaba igazi erdélyi újság-író, televíziós szerkesztő volt: hitte és vallotta az itt élő népek, nemzetiségek együttélésének lehetőségét. Van erről egy humoros, de rá jellemző emlékem: ő, a római katolikus vallású, nekem, református lelkipásztornak így köszönt: „Békesség Istentől, legalább mi, unitáriusok, tartsunk össze!” Ilyen volt ő természetében és természetességében, hitt a tiszta és őszinte román–magyar párbeszédben, ezért a Fehér Holló Médiaklub Egyesület keretében román–magyar közös portált hozott létre Corbii Albi néven. Pár évvel ezelőtt olyan kölcsönkönyvtárt valósított meg, ahonnan a magyar irodalom megismeréséhez románra fordított szépirodalmi könyveket lehetett olvasni.

Szerteágazó tevékenységéről végül egy személyes emléket osztok meg. Közel egy évtizeddel ezelőtt arra kért, hogy segítsek eligazodni Marosvásárhelyen egy Moldovai Köztársaságból érkező török fiúnak, aki itt szeretné elvégezni az egyetemet. Így Péter, akinek anyja török, apja román volt, ő pedig leánytestvérével iskolájuk nyelve szerint oroszul beszélgetett, családunk életének része lett, mindmáig az egyetlen élő gagauz, akivel többször is elbeszélgethettünk. Ezt a ritka élményt is Szabó Csabának köszönhetjük.

Ötvös József

Repülni tanított 

Afrikát és Erdélyt összekötő nyári programjához kért segítséget utoljára. Szerettem volna, ha alaposan megmagyarázza, hogy kinek a nyomába ered egy másik földrészen, de mindig sietett, mintha tudta volna, hogy „fehér hollónyi” földi léte mindössze 56 évre volt szabva. Úgy szállt el közülünk, ahogy megjelent az életünben, és felforgatta azt, elsősorban a mi javunkra, de mindig a köz érdekében. 

Azonkívül, hogy vérbeli újságíró volt, aki elődeitől azt az igényt tanulta, hogy íráskészség nélkül nincsen mit keresni ezen a pályán, tapasztalnia kellett, hogy felgyorsult világunkban csak a gyors hírek számítanak, egy jó riporton napokig dolgozó újságírónak aligha van már helye. 

Szenzációs ötletei voltak, kitűnően tudott szervezni, összefogta és támogatta a kollégákat, akiknek még fájtak elszórványosodó létünk utolsó emlékei. A Szórványtengely mozgalom keretében alapította a „kissé” nagyzolásnak ható Világhírnév Kiadót, s Erdély különböző településein népszerűsítette újságíró- kollégáinak könyveit. 

Jó volt együtt lenni vele, hallgatni a szóáradatot, amivel átadott valamit abból a tengernyi energiából, ami benne feszült, és amivel megnyerte társait és riportalanyait is. Jó volt olvasni könyveit, amelyekben az újságírásból átcsapott a szépirodalomba, és amikor elfogytak a történelmi tények, fantáziája színes, érdekes világában találta magát az olvasó. Nemcsak írott, hanem televíziós riportjaiban is szenvedélyesen vallatta a múltat, de volt türelme egy tordai redőnyfelirathoz is lehajolni, s eredetét kideríteni. Addig ügyködött, amíg a Teleki Téka tulajdonába került a Bolyai János kézjegyét viselő könyv egy kolozsvári antikváriumból. 

Miközben felkutatta és bemutatta pusztuló értékeinket, hitt abban, hogy román és magyar nem lehetnek egymás ellenségei, és ezt szolgálta az e célból indított honlappal és könyvgyűjteménnyel. 

Úgy tudta támogatni a fiatalokat, hogy kiadta írásaikat, és ösztöndíjat biztosított a rászorulóknak. 

Annyi mindent vállalt, úgy termelte az ötleteket, hogy a kívülálló beleszédült a követésükbe. Fehér hollóként repülni tanított, utakat nyitott, aztán itthagyott, mint aki jól végezte a dolgát, s közben kiderül, hogy pótolhatatlan.

Nem tudom elhinni, hogy valahol sikerül megpihennie. Attól függően, hogy lelke hova került, már neki is fogott a mennyország vagy a pokol felrázásának. 

Bodolai Gyöngyi