Időutazás a 405-ös vicinálison

Szokatlan tárlatnyitóval egybekapcsolt könyvbemutatóra került sor október elején a marosvásárhelyi Bernády Házban. Tamás András a Székelykocsárd–Déda mellékvonalon ingázók naponta ismétlődő rítusának sokszínűségét kapta lencsevégre a múlt század nyolcvanas éveiben. A fotóművész archívumából előhívott keserédes jelenetek látványa nemcsak a kiállítást nagy számban megtekintő egykori utazótársakból, hanem az albumba szerkesztett szociofotók fülszövegíróiból is nosztalgikus emlékeket hozott felszínre.

A könyvbemutató alaphangulatát Roxana Oprea által hegedűn és Andrada Badi által zongorán előadott Prokofjev-mű adta meg, némelyeket, amint a házigazda Nagy Miklós Kund is fogalmazott, a zakatoló vonatkerekek ritmusára emlékeztetve.

Jön a vonat, megy a vonat, és mégis oda érkezünk meg, ahonnan elindultunk, ez az ingázók napi rutinja. Olyan, mint egy osztálykirándulás, munkásosztály-kirándulás – ahogy Cselényi László fogalmazta meg az album előszavaként közölt A gőz fiai írásában. 

A fotográfus fényképezőgépe az ingázás örök öröm állapotát láttatja velünk. Kártyázó férfiakat, visszafojtottan kacérkodó lányok, fiatalasszonyok tekintetét, olvasó embereket. Akkor olvastam a legtöbbet, és a vonaton kötöttem a legszebb barátságokat, mondta Alina Csatlós, a fülszövegírótárs. Majd hozzátette: életem legszebb évei voltak, amikor én is ingáztam. Tamás András az akkori érzelmeket ragadta meg.

A zömében Marosvásárhely–Szászrégen szakaszon készült képeket nézve rádöbbenünk, hogy akkor is éltünk, és fiatalon vidámak voltunk, a korszak minden borzalma ellenére. Az állandó mozgásban levő massza az egyéni sorsok célba érésének tudatosságával sodródik. Az entellektüelek a kisvárosi gyártelepre vagy a vidéki iskolába. A falusiak a városba igyekeznek dolgozni, vagy csak megvenni azt, ami a vegyesboltban nem található.

Illatuk is van a felvételeknek. A szerelvényből áradó gőz keserű kőszénszagot hordoz. A fülkékben keveredik a posztókabátokból áradó ázottgyapjú-szag a Carpaţi cigaretta füstjének illatával. Néha egy kis pacsuli, de még több alkalommal a hagyma és a füstölt szalonna szaga.

A fekete-fehér felvételek durva szemcsézete nyomatékosítja a fotográfiák archivált múlt jellegét. A megragadott pillanatok véletlenszerűnek tűnnek, pedig tudatosan készültek. Tamás András bevallotta, hogy már akkor, 40 évvel ezelőtt is egy kiállításon szerette volna bemutatni ezt a világot. A mai digitális gépek és telefonok világában szinte elképzelhetetlen, hogyan lehetett egy kisfilmes Praktika fényképezőgép nagylátószögű lencséjével a mozgó, félhomályos vonat fülkéjében ilyen felvételeket készíteni. Segítségére volt az akkor kapható nagy fényérzékenységű ORWO NP27-es monokróm film. Fotóriporteri leleményességgel sokszor „csípőből lőtt”. Filkózó lazasággal egyik kezében a magyar kártya, másikban az előzetesen élesre állított fényképezőgép. És a megfelelő pillanatban exponált. Így születtek e kordokumentum-értékű felvételek.

Bármennyire furcsa, de a képek Fülöp Mária könyvtáros bátorságának köszönhetően még a fordulat előtt egy kiállítás erejéig láthatóak voltak a műszaki könyvtár előcsarnokában. Erdélyi Lajos 1987-ben felajánlotta, hogy közösen szerkesszenek egy kötetet, melynek ő írná a szövegét. Tamás András mosolyogva emlékezett vissza az akkor történtekre: – Kérdeztem, ki adna ki egy ilyen könyvet azokban az években? Nagyon dorgálóan rám szólt, hogy maga akkor panaszkodjon, amikor öt könyve lesz kiadatlanul a fiókban.