Ebédidőre járt. A főtéri gyorsétkezde előtt lassan nőtt a sor, a pár perce csatlakozók már a járda szélére szorultak. Mögöttem, az egy-másfél méteres távolságot szinte tökéletesen betartva, két sportosan elegáns, negyvenes férfi várakozott. Olyan önfeledt lazasággal beszélgettek, mint a gondokat rég otthon hagyott, ritka élményeket gyűjtő turisták. Pedig bizonyára nem voltak azok.
– Ismerős ez a helyzet? – kérdezte az alacsonyabbik. – Kölyökkorodból? Na?
– Mire gondolsz? – keresgélt tétován az emlékei között a nyurgább, bajuszos. – Neked ismerős?
– Engem mindig elküldtek anyámék vásárolni. Volt, hogy órákat álltam a hússorban, de legalább addig sem kellett tanulni. Kenyérért is ácsorogtam eleget, meg azokért a felfűzött kis perecekért. Tényleg nem ugrik be?
– Hát, ja, a nyolcvanas évek… A gyerekkorunk… De nálunk tatám volt a beszerző, ő mindig ráért, kedve és türelme is volt sorban állni. Rám nem nagyon bízták a szüleim a vásárlást, mert féltek, hogy elveszítem vagy másra költöm a pénzt. Amikor végre én is mehettem, már nem voltak olyan sorok.
– Én a visszajáróból mindig vehettem kimérős cukorkát, az volt a fizetségem.
Pár percre elhallgattak, aztán újra az alacsonyabbik talált valamit az emlékrekeszek egyikében.
– A „tekkes” idők rémlenek?
– Az a poharas üdítő, a kilencvenes évekből – örült meg a bajuszos a közös múltdarabkának.
– Az – bólintott elégedetten az alacsony. – Hazafele a suliból mindig vettünk magunknak az osztálytársaimmal. Nekem a kivis volt a kedvencem, a barátom rendszerint a mangósat választotta. A csajokat is mindig „tekkezni” hívtuk. Ez volt a legolcsóbb és a legkellemesebb udvarlós program akkoriban.
– És azok a „kinyomós” fagyik? – kapta el a lendület a bajuszost is. – Olyan vastag ostyába adták, emlékszel? Nem volt valami jó, mégis imádtam. Mindig kiharaptam az alját, aztán kiszürcsöltem a krémet, már azt, ami nem folyt ki. A szüleim persze ezt annyira nem értékelték, főleg mikor pecsétesen állítottam haza.
Szinte észrevétlenül araszolt a sor. A vásárlók egyenként léphettek be az étkezdébe, és aki egyszer bejutott, az öt–tíz percig bent is maradt. Volt, aki telefonbeszélgetések lebonyolításával kapcsolta össze a várakozást, mások a gondolataikba mélyedtek. Egy ideje a két cimbora is hallgatott. Lopva néztem hátra – eddig ugyanis öntudatosan előre fordulva, titkos hallgatóként követtem a beszélgetésüket –, de így is egyből feltűnt a változás. Mintha a jókedvű, harsány felnőttek helyett két kiskamasz ácsorgott volna a laza emberláncban. Egy lányokkal üdítőző, minden lében kanál „menő gyerek” és egy félénkebb suhanc, pólóján a csokis fagyi foltjaival.
