Időbeli körséta

Berekeresztúron és egyházközsége falvaiban a 17. század elején

(Folytatás a január 26-i lapszámból)

Az 1600-as évek elején minden hazai faluban, így a Székelyföldön is az egyszerű, írástudatlan lakosság három embert tisztelt a legjobban. A papot, jelen esetben a prédikátort, a tanítót és a deákot. Rangjukat elsősorban az adta, hogy ők voltak a falu/falvak írni-olvasni tudó emberei, tudtak latinul, és mindenki hozzájuk fordult, ha bármilyen segítségre volt szüksége. És tanult személyek lévén, szinte éjjel-nappal szolgálták a rászorulókat gondjaik, ügyeik elintézésében, megoldásában. Ebből következik, hogy a szabályok nagy része velük kapcsolatos.

Ezeknek a legfontosabb kitétele az, hogy a hét falu közös megértéssel mindig maga választotta meg a prédikátorát, amint írják róluk: „példa adók légyenek lelki pásztorok lévén”. Az ő beleegyezésével történt az iskolamester és a deák (nótárius) meghívása az egyházközségbe. Ő választotta ki az egyházfiakat is, akik hűségesen gondját viselték a templomnak és a cinteremnek, de hármójuk javainak is: házak, földek, „füvek” (rétek), kertek, beszolgáltatások stb. Mindezekről évente számot adtak az egyházközösségnek, és beszámoltak arról, hogy az adókból befolyt pénzt másra nem használták föl. Itt kell kiemelnünk egy fontos elemet, amelyet a legutolsó, huszadik cikkelyben olvashatunk: „A kápolnákhoz azonképpen kápolnafiai légyenek…”, azok renoválására gondot viseljenek. Ez a mondat bizonyítja, hogy a keresztúri templomon kívül egyes falvaknak már korábban, tehát 1600 előtt lehetett külön kápolnája, szertartást végző helye.

A templomot olyan szent helynek tekintették, ahol még halkan beszélni sem volt szabad, amint írják: „A templom, cinterem imádságnak háza és hellye”. Ennek megszegése pénzbüntetéssel járt. A cintermet, azaz templomudvart is hasonlóan kezelték addig, amíg a prédikáció tartott. Azalatt és annak végeztéig nem volt szabad senkinek sem kinn tartózkodni. Valamint a templomudvarban árusítani égetett bort, különféle kalmárárut, húst stb. Az istentisztelet után sem lehetett szitkozódás, verekedés, vérontás. Aki ezek ellen vétett, azt „kézi kalodába” rakták, és egy napot kellett abban eltöltenie. (A szerző megjegyzése: a cinterem tehát vasárnaponként egyúttal kisebb vásárok színhelye lehetett. És bizonyára itt ismerkedtek egymással az eladósorba került leányok a házasulni vágyó fiatalemberekkel.)

Amint már fentebb említettük, az egyházfiaknak, presbitereknek – akik a megyétől kaptak bért a szolgálataikért – sok egyéb dologra kellett figyelniük, és azokat ellátniuk. Ők gondoskodtak a templomi ülőhelyekről: ha valakinek nem maradt széke valamelyik ősétől, akkor tőlük lehetett 30 dénárért újat igényelni. Nekik kellett jelenteni az elhalálozásokat, és intézkedtek a temetésekkor a sírásásról, de részben még magáról a temetésről is. Ők felügyelték, hogy Szent Márton napjáig mindenki lerója a természetbeni juttatását, adóját az eklézsiának és az azt megillető tagjaiknak. Ők felügyeltek arra is, hogy vasárnap senki se dolgozzék, „kézimunkát senki ne tégyen”.

A 14. paragrafus intézkedik arról, hogy „senki a templomba bé ne temetkezzék”. Ha valakinek, egy módosabb családnak kivételesen ilyen szándéka volt, azt kihirdették, engedély esetén ezért öt forintot kellett fizetni. Ennek végleges betiltása előtt feltehetően a halottat (hasonlóan a nyugat-dunántúli templomok gyakorlatához) a templomhajó padozata alá helyezték nyugalomra. Később ezt a temetkezési formát mindenütt megszüntették, aminek több oka is volt: a járványok, a sírok mélységének be nem tartása, balesetveszély – hisz az egyenetlen aljzaton nem lehetett biztonságosan közlekedni.

A deliberatumban foglalt húsz plusz néhány kiegészített cikkely közül talán ezek voltak a legfontosabbak, amelyeket a hét község esküdtei egybehangzóan és szigorúan szabályoztak a gyülekezet összetartása érdekében.

Végül örökítsük meg azokat a személyneveket, amelyeket az eredeti 1602-es, majd az átírt 1658-as határozat örökített ránk, az utókorra. A 38 személyen kívül még tizenegy elöljáró (esperes, prédikátor, deák) neve szerepel az okiratban. A 49 férfi neve kevés ahhoz, hogy abból általános érvényű következtetéseket lehessen levonni. Ahhoz azonban elég, hogy néhány megállapítást tegyünk a hét település lakóira vonatkoztatva. (Érthető módon, a dokumentum témájából és tartalmából következik, hogy női nevet egyet sem olvashatunk a leírt szövegben.)

Az 1602. évi, eredetiben szereplő nevek, utánuk per jellel az 1658. évi egyházfiak a következők voltak (a leírt névalakon sehol sem változtattunk):

Keresztúr: Vágási György lelkész, marosszéki esperes, a megyéspüspök helyettese; Vajai János deák, vicekapitány, Kosa Mihály/Kosa Bálint, Kosa Mihály, Nagy Gergely. Bere: So Mihály, Szabadi Tamás, Gyergyai Ambrus/Sinka András, Vajda István, Istvánfi Péter; Kendő: nagyobb Tsont Péter, Tsont Mihály, Kendei Mihály/Nagy István, Tsont István, Kátai György; Mája: Májai Péter, Simon István, Nagy János/Májai Miklós, Májai Imre, Nagy Tamás; Magyaros: Tamás Deák György, Szőke Péter, Buzás János/Sidó Pál, Szabadi János, nagyobb Tőkés Pál; Márkod: Nagy Szabó János, Siklódi Gáspár, ezután hiányzik egy név/Abodi István, Szantsali György, Domokos György; Selye: Domokos György (az előzővel teljes névegyezés!), Kováts Máté, Kováts Lőrincz/Selyén ez az év hiányzik, mivel a falu lakosainak nagy része megmaradt a katolikus hiten; plébániájukat 1637-ben alapították.

A határozatban más évszámok mellett a kiegészítésekben szerepelnek még a következő nevek: 1606-ban Batizi János esperes, Datsó Pál és Apáti Pál Keresztúrról; Gálfalvi Gergely szentimrei, Telegdi János szentistváni és Tsengéri György felfalvi prédikátorok. 1624-ben: eredetileg latinos névalakban Békesi Péter, Dobokai Boldizsár és Borzási Péter vizitátorok, azaz a vizsgálatot végző személyek, 1658-ban Fogarasi Mihály prédikátor, valamint 1662-ben Galambfalvi András (a rangját nem lehet latin nyelvről pontosan lefordítani). Ők, mint látható, nem mind az egyházközség területén éltek.

Ha végigolvassuk az itt szereplő 49 családnevet, akkor feltűnik, hogy mennyire változatosak, alig akad ismétlődés. Van köztük lakó- vagy származási helyre utaló, apanévi eredetű, valamilyen tulajdonságot jelölő, foglalkozást jelentő – tehát a vezetéknevekből semmilyen általánosítást nem lehet levonni, a falvak névrendszerére szabályt alkotni. Néhány esetben – amint látjuk – megkülönböztető szerepű jelzőt is alkalmaztak, hogy más, teljesen azonos személynevű egyénektől meg lehessen különböztetni e névviselőket.

Érdemes megvizsgálni az itt szereplő keresztnevek gyakoriságát, előfordulását is. Kálmán Béla névtanos nyelvész A nevek világa című könyvében rendszerezte a hazánkban leggyakrabban előforduló férfi- és női neveket. A kötet 50. oldalán olvashatjuk a 17. században legdivatosabbakat. Ha azt az itt elemzett dokumentumban található utónevekkel összehasonlítjuk, akkor a következőket állapíthatjuk meg. A berekeresztúri gyülekezet hét falujában szintén ugyanezen nevek fordulnak elő a legtöbbször: János és György 7, Mihály és Péter 6, István 5 alkalommal vezet az itt élők névhasználatában. Kimondottan ritka vagy a vidékre különösen jellemző keresztnevekkel nem találkozunk.

 Ezen kis tanulmány írója hiteles, egyházi anyakönyveken alapuló családfakutatást végzett a saját családjával kapcsolatosan. Férfiágon a 17. század végéig, női, azaz ősanyai ágon (ami szinte ritkaságnak számít) pedig 1666-ig tudja visszavezetni elődeit. Ezért tartotta fontosnak a befejező részben a deliberatum névanyagát megörökíteni és közzétenni: hátha akad, él még olyan személy ezekben a falvakban, aki szintén felismeri valamelyik ősét, és a mai napig büszkén viseli annak az öröklött családnevét.

Dr. Fülöp László CSc ny. tanár, Kaposvár