Identitások

A százesztendős marosvásárhelyi Kultúrpalotában vagyunk, és ilyenkor joggal teszi fel ki-ki a kérdést önmagának is, másoknak is, hogy mire való a kultúra. Jobbak leszünk-e általa, vagy legalább jobban megismerjük-e egymást és a világot a művészet vagy az irodalom segítségével? Vörösmarty Mihály szavaival: „ment-e a könyvek által a világ elébb”? Persze vannak, akik arra figyelmeztetnek, hogy a műalkotás értelme önmagában van, gyönyörködtet, esetleg megrémít, de nem érdemes benne valamiféle célt, horribile dictu, valamilyen nevelő szándékot keresni. Bevallom, én viszont nem hiszek például az irodalom céltalanságában, és azt gondolom, hogy így vagy úgy, de amit olvasunk, módosítja, netán megváltoztatja az életünket. A kultúra általában, és ezen belül az irodalom, a vers is az identitásról szól. Arról, hogy kik vagyunk. És miközben erre a kérdésre keressük a választ, mi magunk is másak leszünk általa. Valahogy úgy, ahogy a száz évvel ezelőtt felépült szecessziós remekmű, a Kultúrpalota is megváltoztatta Marosvásárhely identitását, oly mértékben, hogy ma ez a város egyik fő ismertetőjegye.

Mint ahogy a jelenkori Marosvásárhely elképzelhetetlen Petelei István, Molter Károly, Kemény János, Székely János vagy Sütő András életműve nélkül is, hogy csak a legfontosabb íróinkat említsem. És azt hiszem, a város szellemi arculatában ma már szervesen ott van Kovács András Ferenc költészete is, az ő versei is részét képezik annak a láthatatlan Kultúrpalotának, amely a valóságos mellett ugyancsak meghatározza Marosvásárhely szellemi látképét, bár nem örökíthető meg képeslapokon, mint a színes üvegablakok.

Kovács András Ferenc lírája sok mindenről szól természetesen, szerelemről, halálról, lázadásról, szépségről, mint egyébként mindenütt a világon a költészet, de ha egyetlen szóval kellene meghatároznom, azt mondanám: elsősorban az identitásról. Felkínálja nekünk, hogy tisztázzuk, honnan jöttünk, merre megyünk, miben különbözünk másoktól, és miben hasonlítunk egymásra. Azt bizonyítják ezek a versek, hogy egy emberben tulajdonképpen több ember lakozik, ha képesek vagyunk az empátiára, a másik ember megértésére. Kovács András Ferenc ugyanakkor Dsida Jenő vagy Weöres Sándor méltó társa az időtlen Parnasszuson, utolérhetetlen könnyedséggel kezeli a nyelvet, és teremt új meg új költőket abban az egyben, aki ő maga. Kitalál olyan műveket és életrajzokat, mint az amerikai Jack Cole, az orosz Alekszej Pavlovics Asztrov, vagy pedig a szó szoros értelmében kiegészíti halott költők munkásságát, például a Kavafiszét. Letagadhatatlanul KAF-versek ezek mind, de identitáskereső játékával tulajdonképpen itteni életünk leglényegére figyelmeztet. Arra ugyanis, hogy azzal csak mi leszünk gazdagabbak, ha megértjük a másikat, és ha képesek vagyunk empátiával viszonyulni hozzá. KAF tud írni amerikaiasan, oroszosan vagy görögösen, miközben, ismétlem, mindenki mással összetéveszthetetlen akkor is, amikor maszkot visel. Mi vajon tudunk-e végre valahára ebben a sokat szenvedett, de ma is sokféle kulturális értéket teremtő, többnyelvű Erdélyben, ezen a Kultúrpalota-arcú Marosvásárhelyen időnként a másik fejével is gondolkozni? Képesek-e a románok beleképzelni magukat a magyarok helyzetébe? És bele tudják-e képzelni magukat a magyarok a románok helyzetébe? Tetszik, nem tetszik, ez a mi életünk központi problémája. A Kovács András Ferenc versei pedig azt bizonyítják, hogy a megértés által nem leszünk kevesebbek, hanem többek, és nem gyengül a saját identitásunk, hanem éppenséggel erősödik. Nem véletlen, hogy ez a nagyon egyéni és nagyon a magyar nyelv és költészet hagyományaiból táplálkozó költő indulatos iróniával beszél mindahányszor a verseiben is a nacionalista bezárkózásról és a provinciális igénytelenségről. Egész munkásságával cáfolja azt, hogy itt, a nagy európai fővárosoktól távol nem lehetünk igényesek. Mint ahogy mindenfajta igénytelenség cáfolata a Kovács András Ferenc által vezetett folyóirat is, a Látó, amelyet az egyik legszínvonalasabb irodalmi lapként tartanak számon a magyar irodalmi életben. És még valamit cáfol Kovács András Ferenc költészete: azt a rossz hiedelmet, hogy alkotó embernek nem kell a közéletbe beleszólnia. De igen, bele kell szólni mindahányszor, ahogy ő is teszi! Bűn lenne bárki értelmiséginek elfogadnia, hogy a társadalom állapotáról való véleménymondás csupán néhány politikus privilégiuma.

Befejezésül engedjenek meg nekem egy meglepő kijelentést: az általam eddig elmondottak ellenére, ha tőlem függ, figyelembe véve a százéves évfordulót, én igazság szerint talán nem is KAF-nak adtam volna ezt a kitüntetést, hanem egy másik nagyszerű marosvásárhelyi költőnek, Bernády György kortársának: Lázáry René Sándornak. Aki annyi mindent elmond egykori váro-sunkról, és aki természetesen szintén Kovács András Ferenc, ő találta ki, az ő alteregója. Időnként kerülnek elő ugyan újabb versei, de már nem él. Így hát a neki járó díjakat is KAF kapja, és így van ez rendjén. Gratulálok!

 

Markó Béla 

 

*A marosvásárhelyi Kultúrpalota centenáriumi ünnepi összejövetelén, az emlékdíjak 2013. szeptember 7-i átadásakor elhangzott szöveg szerkesztett