A hősökre is emlékezzünk!

Szombaton tizenharmadik alkalommal szervezett lovas napot kilenc bekecsalji önkormányzat, a Bekecs kulturális egyesület, a marosvásárhelyi 23. határvadász hagyományőrző egyesület és a szovátai huszárok. Nemcsak a lovasok ünnepe ez, hanem mindazoké, akik évente eljönnek emlékezni azokra, akik életüket adták a mi szabadságunkért.

A hagyományőrző határvadászok éppen felöltötték katonai viseletüket, amikor egy-egy szovátai és korondi férfi tárogatóján felcsendült az ősi székely himnusz, s a reggeli csendet megtörte a bekecsi erdők visszhangja. Hamarosan huszárok és gyalogos sóváradiak is érkeztek, így indult az első világháborús hősökre való megemlékezés Nyárádselye fölött, a Falu erdeje tetején álló sírkertnél. A vásárhelyi határvadászok öt éve gondozzák a bekecsi emlékműveket, a hétvégi alkalomra is példásan kitakarították a helyet, a sírokhoz fehér nyárfa kereszteket állítottak. Mellettük sorakoztak fel a katonák, valamint a havadi, erdőszentgyörgyi huszárok, a torboszlói kopjások és a makfalvi lovasok, majd Benkő József történész emlékezett a 102 évvel ezelőtti bekecsi harcokra, amikor 1916. szeptember 26. és október 3. között a kassai 9. és miskolci 10. honvédek megállították a hegycsúcs közelében az előretörő román hadsereg négy zászlóalját, ezzel gyakorlatilag meg is fordították az ellenséget, amely nemcsak a hegyről, hanem lassan Erdélyből is visszaszorult. A bekecsi csatákban 27 magyar és két bosnyák katona esett el, őket ebben a sírkertben temették el. Az emlékezés után elhelyezték a kegyelet koszorúit, majd a menet Bekecs-tető felé indult, ahol ugyancsak sor került a hagyományos megemlékező műsorra.

 

Nem szabad kishitűnek lenni

Ünnepi beszédében Kacsó Antal nyárádmagyarósi polgármester rámutatott: az itt elesett katonák megmutatták, hogy áldozattal minden akadály legyőzhető. A bekecsi csatát nem lehet a waterlooihoz vagy a sztálingrádihoz hasonlítani, de megfordította az ellenséget, és ennek köszönhetően ezen a vidéken nem volt fosztogatás, erőszak, kitelepítés. „Emlékezni kell a hősökre, mert a történelem fintora, hogy nem a hősökre, hanem a győztesekre emlékezünk. Emlékezni kell azért is, hogy többé magyar és román között ne legyen háború” – mondta, majd kiemelte: a Szent Koronához tartozunk, Erdély szülöttei vagyunk, Szűz Mária a védőszentünk. Ha tudjuk, kik vagyunk, mi volt a múltunk, megalapozhatjuk jövőnket is.

– A Bekecs mindannyiunk hegye, azoké, akik évente legalább egyszer eljönnek ide, és megemlékeznek, ünnepelnek – kezdte beszédét Novák Csaba Zoltán szenátor, majd kifejtette: az első világháború centenáriumán fel kell tenni a kérdést, hogy érdemes volt-e harcolni, kitartani az elmúlt száz év alatt? Vajon az itt elesett katonák gondolták volna-e, hogy száz év múltán itt leszünk gyerekeinkkel, családjainkkal, és emlékezünk rájuk? Az elmúlt évszázadban két világháború, két totalitárius diktatúra volt, a Kárpát-medencéből népeket fújt el a történelem vihara: a zsidók, szászok, örmények, a dobrudzsai törökök, tatárok, rutének, bolgárok maroknyi közösségekké zsugorodtak, az erdélyi magyarok viszont számos megpróbáltatás után is itt vannak, ma is makacsul visszajönnek a hegyre, és emlékeznek. Nem szabad kishitűnek lenni, hanem dolgozni és hinni kell – intette a tömeget a szenátor, aki rámutatott: a nyár végén négy nagy oktatási problémával szembesült az erdélyi magyarság: tankönyvhiánnyal, a román nyelv oktatásával, a marosvásárhelyi katolikus iskola kérdésével, valamint az orvosi és gyógyszerészeti egyetem sorsával. Ebből az utóbbi hetekben kemény munka árán hármat már sikerült megoldani.

 

Rekviem a kis falvakért

A marosszentannai Mátyás Ernő a Bekecsről szóló versét szavalta el, majd a zarándokok és lovasok gyűrűjében felvonták a régi, piros-fekete székely lobogót, miközben elhangzott: „a székely mindig győzni fog” s „Erdély szent hegyein felharsog még dalunk”, mert „mi még székelyek vagyunk”. A himnusz eléneklése után a nyárádszeredai Deák Farkas Általános Iskola diákjai adtak elő dalokat a hazáról, népről, hitről írt hitvallás, Illés Lajos Cantus Hungaricus című művéből.

Ezután sor került a lármafa meggyújtására. Minden évben egy-egy időszerű gondra szeretnének ezzel figyelmeztetni, az idén a kistelepülésekért lobbant fel a láng. Ezekben az apró falvakban nincsen pap, az egyházi szertartás egyórás szolgáltatássá kezd lealacsonyodni, a gyerekeket kisbusszal más falvakba szállítják iskolába, ezek a gyerekek már nem kötődnek szülőhelyükhöz, a kistelepülések lassan elöregendnek, kihalnak. „Mi lesz velünk, ha sorra feladjuk ezeket a településeket? Ha eltűnik az ezeréves múlt, vajon létezik annyi pénz, hogy ezeket a falvakat újratelepítsük?” – tette fel a kérdést a polgármester, kiemelve, hogy ipart, kismesterségeket, szolgáltatásokat kellene behozni, és újra élhetővé tenni ezeket a falvakat. Felvetésében arra hívta fel a politikusok figyelmét, hogy gondolkozzanak ezeken, keressenek megoldásokat, hogy ezek a helyek még sokáig élhetők legyenek.

 

Megjött az eső is

Ezután az ünneplő tömeg a lármafától a Körtövés mezejére vonult át, az itt álló emlékműhöz a szovátai Farkasnyom barantacsapat vezette át a lovas huszárokat. Az emlékoszlop azt a helyet jelöli, ahol az „oláh golyó által” meghalt hat katona alussza örök álmát. Minden évben rájuk is emlékeznek, a helyet idén is számos önkormányzat, hazai és magyarországi huszárok, a határvadászok, az anyaországi Bekecs és Sellye települések küldöttségei koszorúzták meg. A megjósolt délutáni eső viszont a vártnál hamarabb elérte a hegycsúcsot, így a tervezett színpadi kulturális műsorok, bemutatók elmaradtak, és a határvadászok négy újoncának felavatását is el kellett halasztani.