A harc éppen a szimbolikus mezőben folyik, amely, úgy tűnik, a polgármesteri becstelenség egyik fő tartománya…
Csak emlékeztetni szeretném az utókort, hogy a Bethlen Gábornak állítandó marosvásárhelyi szobor ügyét én kezdtem el pedzeni nyilvánosan még néhány évvel ezelőtt, amikor másnak talán eszébe sem jutott, s ha igen, nem foglalta írásba és nem tette ki a helyi hírlap hasábjaira. Valamint én tettem a bogarat a közönség fülébe, amely végül a szoborpályázat kiírásában csúcsosodott, s annak végén ötnél is több pályamunka született. Nem voltam ott a zsűriben. De azért közönséges városi polgárként szívemen viselem a város magyar jellegének megőrzését is. Néhány más jelleg mellett.
Na most már, amint az várható volt, a nagy választási csata hevében a polgármester és csatlósai nem felejtettek el még egy fontos csapást mérni a polgárok azon csoportjára, amely nem fogja D. F.-et megválasztani, amelynek szándékában áll őt elzavarni. A már félig kizsűrizett jövendő szobor felállításának helyszínét vonták el színes ürüggyel.
A harc éppen a szimbolikus mezőben folyik, amely, úgy tűnik, a polgármesteri becstelenség egyik fő tartománya, mert a magyar közösségen, a politikai ellenfeleken itt lehet a legfájdalmasabban ütni. Ezt veszi leginkább zokon a nép, bátortalanítja el a szavazópolgárt, aki ezek után még inkább elcsempült szájjal megy el szavazni ön-, tulajdonképpen máskormányzatára, ugyanis azt érzi, ő már soha nem lehet saját városában döntéshozó, akarata nem érvényesülhet, csupán kegyes leereszkedés révén lesz valahol a fejedelmének szobra.
Hol? Hát ha a polgármesteren és az őt körülvevő sertepertéken múlik, akkor ez a szobor ott kellene álljon, ahol eddig. Vagyis a művészek műasztalán, műtermében. Ha már mégis fel kell állítani, akkor lehet a külvárosban, eldugott helyen, ami nincs rajta a város digitális térképén sem, egy pincében, egy nyári konyhában, egy romos ház udvarán.
Esetleg abban az utcában, amelyet sikerült kipréselni a rendszerváltás után, de még D. F. áldatlan regnálása előtt, 1991-ben. Az utca hajdankorában a Csendőr utca nevet viselte, aztán a csendőrök kora elszállt a kakastollakkal együtt, és jött Bernáth Andor kommunista hős és cukorgyári főmérnök kora, eljárt volna évmilliókon át tengelyén, ha meg nem dől a Moszkva–Bukarest tengely, majd a Marosvásárhely–RKP tengely, és akkor, talán Tonk Sándor, talán Kolozsváry Zoltán vagy Király Pista, de mindenesetre az RMDSZ javasolt az utcának jobb nevet, mielőtt teljesen belefut a Marosba.
Arra akkor senki sem mert komolyan és felelősségteljesen gondolni, hogy kapja vissza nevét az a sétány, amelyet még Bernády György idejében alakítottak ki a mérnökök, a „Bulevárd”, amely most Vár sétány néven nyugszik hosszas tüntetés és kompromisszumok után, az Antonescu-intermezzót követően.
Ott lenne a szobor helye. Jó hely. Épp a sétány másik, keleti végén, szépen és harmonikusan lezárná a teret. A javasolt helyszínen megbukott a korcsma, az ún. nájlonbudi, kevés munkával kellemes környezet alakítható vissza. A másik végén, diszkréten hátat fordítva előd fejedelmének, áll Pokorny Attila Rákóczija. Álljon is.
Vagy legyen a vár mellett bárhol, sőt, akár a várban, a Vártemplom előtt, mellett, oldalánál. Méltó környezet, történetileg hiteles tér. A Vártemplom közönsége nem fogja megkérdezni: ki ez? Tudja. Valahonnan, valamiért tudja, és makacsul továbbsuttogja fiainak, unokáinak.
Az eredetileg megjelölt hely, amelyhez a pályázatával együtt a szobrász a látványtervet is el kellett készítse – ha értesüléseim nem csalnak –, az egykori Széchenyi tér déli kijáratának közelében volt, egy vonalban az egykori Agrárbankkal és Erdélyi Emil drogériájával. (Az ifjabbaknak, saját kortársaimnak: a Horia utcai bankkal és a nyári sörkert bejáratával egy vonalban.) Vagyis a Dandea-villával – ahogyan a használaton kívül helyezett nyilvános klotyót a tréfás kedvű elődeink nevezték – és a szovjet–román felszabadulási emlékművel egy vonalban, de északabbra. Ez sem lenne rossz helyszín, ámbátor akkor a főtér középvonalában elhelyezkedő lámpaoszlopsort kellene úgy kialakítani, hogy a szobor látványát ne vágja ketté, ne zavarja a fekete lámparudak sokasága.
A pályázaton csak egy lovasszobor-makett volt látható. Nem azt választotta a szakmai zsűri, s így az a történelmileg elképzelhetetlen helyzet keletkezik, midőn egy született iktári Bethlen, Erdély választott és uralkodó fejedelme gyalog közeledik a volt jurátusból móc vezérré magasztosult lovashoz.
A választások előtt a szobor sorsa nem dől el, érzésem szerint. Utána már inkább. Csak legyen erőnk, hitünk a történelem színpadáról leküldeni a sebész- és boncmestert.
