Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2013-11-15 13:22:30
Novemberi évfordulók, 2013
Sorozatunkkal 990 év erdélyi nagyjaira emlékezünk, akikről talán nem tudunk semmit, de ők tették naggyá Erdély kultúráját, tudományát vagy vitték el hírét a nagyvilágba, s tetemes részt vállaltak az egyetemes magyar kultúra és tudomány gazdagításában.
BARTHA MIKLÓS (Rugonfalva, 1848. nov. 14 – Bp., 1905. okt. 19.): függetlenségi párti politikus, publicista. Bp.-en végezte jogi tanulmányait. 1872-től vármegyei aljegyző Udvarhely vm.-ben, 1873-tól – megszakításokkal – haláláig függetlenségi párti országgyűlési képviselő. A szabadelvű párti kormányok heves nacionalista, antiszemita, lényegében konzervatív ellenzékének vezére. 1880-ban megindította Kolozsvárt az Ellenzék c. napilapot, amelynek 1895-ig felelős, attól kezdve főszerkesztője. 1880 őszén egy hírlapi cikke miatt két katonatiszt szobájában rátámadt és összevagdalta. Különösen élesen támadta a kormányt az egyházpolitikai javaslatok parlamenti tárgyalása idején. 1891-től a Magyar Hírlap, 1893-tól a Magyarország állandó vezércikkírója. 1893-ban ő indította meg a mozgalmat az EMKE (Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület) megalapítására. 1901-ben lemondott az Ugron-pártban viselt elnöki tisztéről, és kilépve a pártból, Szederkényi csoportjához csatlakozott, majd 1904. nov.-ben belépett a Függetlenségi és 48-as pártba. 1898-ban a Petőfi Társaság tagjává választotta. Sovinizmusa, antiszemitizmusa szépirodalmi munkásságára is rányomta a bélyegét. 1925-ben nevét viselő, baloldali értelmiségiekből álló, eszmeileg és politikailag nem egységes irodalmi-politikai társaságot szerveztek, amely jobbszárnyával az 1930-as években a nacionalizmus, kis részében a fasizmus hirdetőjévé vált. Összegyűjtött munkái (I–VII., életrajzzal, Bp.,) 1908–13-ban jelentek meg.
GRÓSZ FRIGYES (Nagyvárad, 1798. nov. 16 – Nagyvárad, 1858. jan. 3.): orvos. 1816-ban a pesti tudományegyetem hallgatója. 1819-ben a filozófia doktorává avatták. Ezután orvosi tanulmányokat folytatott Bécsben. 1825-ben orvos- és sebészdoktorrá avatták. Utána Morvaországban, Teltschben működött 1829-ig, ugyanitt kórházat is létesített. 1830-ban saját költségén szemkórházat alapított Nagyváradon szegény vakok számára, ahol ingyenes kezelésben részesültek a betegek. Jelentékeny sikerrel művelte a szemészet tudományát. Az 1846-i kassai vándorgyűlésen indítványozta szemészeti osztályok felállítását. – Műve: Die Augenkrankheiten der grossen Ebenen Ungarns (Nagyvárad, 1857)
SÁNDOR JÓZSEF (Bukarest, 1853. nov. 16 – Kolozsvár, 1945): politikus, író, szerkesztő. Apja Sándor Dénes háromszéki székely volt, aki Bem hadseregében harcolt és Havasalföldön élt emigrációban. Bukarestben tanult. 1874-től 1884-ig orvostudományokat és bölcsészetet hallgatott Bp.-en, Bukarestben és Kolozsvárt. 1884-től újságíró és politikus. 1885-ben egyik alapítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületnek (EMKE). Ebből sarjadt ki az Erdélyrészi Kárpát Egyesület 1891-ben, mely az erdélyi magyar turista- és honismereti mozgalmat szervezte meg. Szorgalmazta a Székely Szövetség létrehozását 1892-ben, mely a Székelyföld gazdasági és kulturális felemelését volt hivatva előmozdítani. 1895-től 1905-ig szabadelvű párti programmal képviselő. 1921-ben az Erdélyi Magyar Párt egyik megalapítója, 1922-től a román kamara, majd a szenátus tagja. Becsülte a román irodalmat és legelső fordítója Mihai Eminescunak. Sokat fáradozott a m. és román nép barátságának előbbrevitelén is. Fontosabb művei: Erdélyi útikalauz (Merza Lajossal, Kolozsvár, 1891). Kossuth Lajos történelmi küldetése (Kolozsvár, 1892); Valótlanságok (Kolozsvár, 1899).
KENDERESI MIHÁLY (Felsőszálláspatak, 1758. nov. 17 – Kolozsvár, 1824. ápr. 26.): táblabíró, író. Nagyenyeden tanult, utána Marosvásárhelyt pronotárius lett. 1786-ban vármegyei levéltárnok, 1787-ben főjegyző. Az erdélyi országgyűlésen több ízben képviselte Hunyad vm.-t, 1793-ban kormányszéki titkárrá nevezték ki. Lelkes pártfogója volt a magyar irodalomnak és színművészetnek, levelezett Kazinczy Ferenccel, Virág Benedekkel; Wesselényi Miklóssal együtt ő rakta le a kolozsvári Nemzeti Színház alapkövét. Maga is foglalkozott irodalommal: írt verseket, részt vett az irodalmi vitákban.Fontosabbak: Egy nemes vetélkedés… (Kolozsvár, 1803); A tudomány és virágzó nemzeti nyelv hazánk boldogságának talpkövei (Kolozsvár, 1805).
KÖLESÉRI SÁMUEL (Szendrő, 1663. nov. 18 – Nagyszeben, 1732. dec. 24.): orvos, természettudós. A debreceni kollégiumban tanult, majd a franekeri egyetemen filozófiából, a leidenin orvostudományokból doktori diplomát szerzett. Angliai tanulmányút után 1688-ban Teleki Mihály kancellár, 1693-ban az erdélyi gubernium, majd az erdélyi császári katonai parancsnokság orvosa. Emellett 1699-ben az erdélyi bányaügy inspektora, 1705-ben az aranybeváltás és a pénzverés felügyelője. A Rákóczi-szabadságharc ideién a császár pártján maradt, és Szebenben tartózkodott. Kiterjedt tudományos tevékenységét egyre jobban alárendelte közéleti érvényesülésének és vagyongyűjtő törekvéseinek. 1713-ban megvált bányaügyi állásától, és kinevezték a gubernium referendáriusává. 1727-től helyettes, 1729-től rendes tanácsos. Politikai ellenfeleinek aknamunkájára első feleségétől még 1715-ben történt elválását 1731-ben semmisnek nyilvánították, mire a harmadik házasságban élő Kölesérit a gubernium 1731-ben letartóztatta. Fogságban halt meg. A 18. sz. eleji Erdély tudományos és közéletének központi alakja, a karteziánus filozófia és természettudomány képviselője, a korai német felvilágosodás egyik legnagyobb hatású közvetítője volt. Levelezésben állt számos külföldi tudóssal. 1718-ban a császári természettudományi akadémia, 1729-ben a londoni Royal Society tagjául választotta. – Fontosabb művei: Disputatio Mathematiko Physica De Lumine… (Lugduni Batavorum, 1681); Tractatus brevis de Mediis… (Solnae, 1693); Auraria Romano-Dacica (Nagyszeben, 1717); Tibullus Corvinianus (Kolozsvár, 1727).
(Folytatjuk)
*A Magyar életrajzi lexikon 1000–1990 nyomán. Főszerkesztő Kenyeres Ágnes. Bp.