2021. október 17., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Könnyű, halk léptekkel érkeztek hozzánk a múzsák virágvasárnap.

Könnyű, halk léptekkel érkeztek hozzánk a múzsák virágvasárnap. Anyanyelvüket mindig új ruhaként viselő, irodalomközelben kamaszodó gyerekeket kísértek ide, hogy Mikes Kelemen nevében segítségükre legyenek az országos erőpróbán. Csaknem másfél évtized telt el azóta, hogy Vásárhely a legjelesebb irodalmár és nyelvész diákok megmérettetésének otthont adott, az akkori résztvevők közül legtöbben bizonyára már elindultak a nagy – néha dőlt – betűs pályán. Jó lenne tudni, hányan választottak jövőt maguknak régi szenvedélyük, hányan a „józanabb ész” sugallata szerint. Mindenesetre biztató, hogy a világhálóba szorult, „arckönyvekbe” sűrített hétköznapokban is kerül 240 tizenéves, aki féltett kincsként nyúl a nyelvhez. És ők csak a legbuzgóbb, legtehetségesebb diákok, hol vannak még a helyi, megyei tantárgy- és egyéb versenyek második, harmadik helyezettjei, dicséretesei. Huhoghat hát bárki a Gutenberg-galaxis befellegzéséről, egyelőre biztonságban van a kultúra – nyugtázhatnánk. És mégsem tehetjük. Mert míg Bernády városában eminens diákok gyűlnek össze, versenyeznek, ismerkednek, kirándulnak néhány napig az irodalom nevében, az Európai Bizottság újra összevont szemöldökkel készít jelentést hazai viszonyainkról. Az uniós beszámolóban mi képviseljük a leglátványosabb „pacát”, hiszen miközben Európa-szerte jelentősen nőtt az oktatás színvonala, és sokkal több fiatal végzi el a középiskolát és az egyetemet, mint tíz évvel ezelőtt – bár az iskolaelhagyás jelenségét továbbra sem sikerült megfékezni –, a romániaiak között még mindig sok a félanalfabéta. A jelentés szerint két évvel ezelőtt a tagállamokban élőknek átlagban 17 százaléka olvasott és írt döcögősen, nálunk a lakosság 40 százalékának okozott gondot a betűvetés. Igaz, hogy a 2008-as 53 százalékhoz viszonyítva nem annyira borús a kép, de azért még sok van a tavalyi – negyedennyi majdnem-írástudatlant „engedélyező” – uniós mutatók eléréséig. A hatéves gyerekeket fizikai, szellemi érettségüktől függetlenül iskolapadba kényszerítő tanügyi reform pedig aligha változtat majd kedvezően a helyzeten, még akkor sem, ha a nulladik évben elő sem kerül még az ábécéskönyv. Ha ugyanis a szabad játék színtereit idő előtt felváltja az osztályterem, a komfortérzetéből kimozdított kisgyerek a későbbiekben is bizalmatlanul, zárkózottan viszonyulhat a fehér krétás világhoz. Pedig jó lenne, ha másfél-két évtized múlva is ugyanilyen, értékekben gazdag, büszke csapat szállhatna versenybe anyanyelve babérjaiért. Az elmarasztaló uniós jelentések és a kongó könyvesboltok borúját náluk jobban aligha ellensúlyozhatná valaki.