Hiánypótlásában (is) rendkívüli

Erdélyi magyar színháztörténet – Philther-elemzések

Új, érdekes, számottevő, rendkívülien hiánypótló, avagy hiánypótlásában rendkívüli kötet jelent meg a múlt évben Marosvásárhelyen. Az Erdélyi magyar színháztörténet – Philther-elemzések című vaskos könyv Jákfalvi Magdolna, Kékesi Kun Árpád és Ungvári Zrínyi Ildikó szerkesztésében látott napvilágot a bukaresti Eikon Kiadó és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem UartPress kiadója közös gondozásában, és egy olyan szöveg-, kép-, illetve dokumentumtárat tartalmaz, amelynek eddig igencsak híján volt nemcsak a színházzal foglalkozó szakma, hanem a színháztörténet (vagy akár helytörténet) iránt érdeklődő közönség is. Mert ez a kötet nemcsak a szakmának, hanem mindenkinek szól (amint azt a későbbiekben megindokoljuk), tartalmát tekintve pedig az 1949 és 2011 között bemutatott és játszott, legjelentősebbnek ítélt erdélyi magyar színházi előadások szakszerű elemzését nyújtja több mint 500 oldalon keresztül. 

Elsőként a címre térnénk ki. Első része magától értetődik, a második – Philther-elemzések – már kevésbé. Ahogyan azt a kötet előszavában az említett kutatók, egyetemi tanárok – a könyv szerkesztői – megfogalmazzák, „A Philther – a philologyból és a theatre-ből képzett mozaikszójáték – a magyar színháztörténet elmúlt évtizedeit dolgozza fel a digitális kultúra eszközeivel. Kutatásunk azt a munkát folytatja, amelyet Bécsy Tamás, Székely György és Kerényi Ferenc kezdtek el jó harminc évvel ezelőtt, s főként nekik köszönhető, hogy a Magyar színháztörténet három, az 1790–1873, 1873–1920 és 1920–1949 közötti időszakokat elemző kötete megjelent. Az 1949 utáni korszak ehhez hasonló volumenű feltárása mindmáig nem történt meg, bár példamutató kísérlet Kántor Lajos és Kötő József 1994-ben intézménytörténetként publikált, Magyar színház Erdélyben 1919–1992 című kötete. A Philther azonban már a kutatás metodikájával komplex művészeti formaként ragadja és mutatja meg a színházi előadást. Olyan generáció számára készül, amely az internet globális infrastruktúráján szocializálódott, és olyan rendszert hoz létre, amely a képi fordulat után felnövekvő közönség számára kínál megfelelő olvasási stratégiát. (…) A Philther tehát nem intézménytörténet és nem civil színháztörténet, s ez máris mutatja a legfontosabb eltéréseket az eddigi színháztörténetektől és a korszakról, alkotókról megjelent írások többségétől. Nem kezeli egységes korszakként az 1949 utáni évtizedeket, nem ily módon akar leírni benne folyamatokat. Nem akar végpontot találni, tehát nem húzza meg a határt 1989-nél vagy máshol, hanem végigkíséri a színháztörténetet a máig. 

A kutatás erdélyi szegmensét a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem teatrológiai munkacsoportja-tanszéke hozta létre Ungvári Zrínyi Ildikó vezetésével – olvashatjuk a kötetben, illetve a Játéktér 2017-es, tavaszi számában. Kötő József és Kovács Levente a Philther-projektnek összegezték elképzeléseiket, kiválogatták a kánonformáló előadásokat, az elemzések mellett a munkacsoport fénykép- és dokumentumtárat, interjúgyűjteményt létesített.

A projekt keretében zajló kutatás eredménye a megjelent kötet, amelynek szerkesztői előszavában Ungvári Zrínyi Ildikó megjegyzi: – Az erdélyi Philther-kutatás a vásárhelyi színiegyetem egykori színháztudományi tanszéke és a budapesti Theatron Műhely – Jákfalvi Magdolna és Kékesi Kun Árpád színháztörténészek – együttműködésével vette kezdetét. A budapesti kollégákkal való állandó szakmai konzultációban sikerült kialakítani a munkamódszert (valójában az általuk kidolgozott Philther-módszer alkalmazásáról van szó), és 2015-től végül alaposabban és széles körben indult el a munka, csoportos kutatói pályázatok keretében, megszervezve az elemző kutatást segítő szakmai hátteret is. A kötet azt az izgalmas időszakot járja körül, amikor a drámai szöveg elveszíti színpad feletti uralmát, és lassan előtérbe kerül a látvány, a test térbeli retorikája, a performativitás. 

– Olyan kötetet tart kezében az olvasó, mely egyszerre regényes nyomozás, jól strukturált elbeszélésfüzér, árnyalt identitástörténet és néha lelkes fanfiction. Az erdélyi színház történetének első kötete sokféle olvasási stratégiát kínál: lehet kronologikusan kezdeni, egyik írást a másik után szemlézni, lehet a rendezők vagy az épületek intézményi rendjét nézni, sőt a színészek játéktechnikájára is közelíthet az olvasó, ha nem éppen a drámaírók motivációira kíváncsi – írja szerkesztői előszavában Jákfalvi Magdolna és Kékesi Kun Árpád. Ráadásul a kötet nem tartalmaz minden jelentős produkciót, így a szerkesztők ígérete szerint a folytatás is várható.

Egy olyan könyvről van tehát szó, amelynek szerzői, az eddigi színháztörténeti gyakorlattól eltérően, sajátos szakmai megközelítésben elemzik az elmúlt hatvan év kultikus erdélyi magyar előadásait 1949-től 2011-ig. A kötet szerzői közül többen a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színháztudományi katedrájának elméleti oktatói: Albert Mária, Balási András, Boros Kinga, Kovács Levente, Lázok János, Novák Ildikó, Ungvári Zrínyi Ildikó, hozzájuk csatlakozott szerzőként néhány egykori teatrológus tanítványuk: Nagy B. Sándor, Orbán Enikő, László Beáta Lídia, Gál Boglárka, Keresztes Franciska, Varga Anikó és Bíró Árpád Levente. A budapesti kollégák – Jákfalvi Magdolna és Kékesi Kun Árpád – mellett részt vett a munkában Nánay István színikritikus, és a kötetben szerepel az időközben elhalálozott Kötő József egy elemzése is. Láthatjuk tehát, hogy a könyvbeli elemzéseket mind szakmabeliek írták, akik az elmúlt évtizedek kiemelkedő produkcióiról értekeztek. Olyan előadások elemzéseit találjuk benne, mint a Tompa Miklós és Szabó Ernő által 1949-ben rendezett Uri muri, a Lohinszky Loránd koncepciójában 1967-ben megszületett Hat szereplő szerzőt keres, a Harag György által 1975-ben rendezett Egy lócsiszár virágvasárnapja, Antal Pál 1982-es Kék madara vagy 1995-ös Óh, Rómeó, óh, Júliája, a Bocsárdi László által 1987-ben színre vitt Übü király vagy az Alexandru Colpacci által jegyzett, 2007-es Yvonne, burgundi hercegnő. A könyv összesen negyven aprólékos, alapos, mégis olvasmányos és közérthető előadás-elemzést tartalmaz, amit azok is élvezettel olvashatnak, akik szeretik, értik a színházat, de nem szakmabeliek. A szerzők – a Philther-módszer szerint – elsőként mindig az előadás színháztörténeti kontextusát tárják fel. Ezt követik a dramatikus szöveget, a dramaturgia problémáját, a rendezést, a színészi játékot, a színházi látványt és hangzást, valamint az előadás hatástörténetét tárgyaló alfejezetek. Ezek, az adott előadás jellegét követve, változó terjedelműek. 

Mindegyik elemzést egy rövid bevezető előz meg, majd következik az adott produkció címe, a bemutató dátuma és helyszíne, majd a rendező, segédrendező, szerző, fordító, a teljes alkotócsapat és a játszó színészek névsora. Ezt követi a fentebb említett alfejezetek szerinti előadás-elemzés, amely mindegyik esetben számos aprólékos részlettel, hatalmas lábjegyzetanyaggal – sok esetben előzményekkel, az előadással vagy a művel kapcsolatos kortársi visszaemlékezésekkel, történetekkel, személyekkel, a produkció szövegét érintő dramaturgi változtatásokkal, de akár a szóhasználatot, nyelvtani fordulatokat magyarázó tartalommal is – bővíti az olvasó tudástárát. Az elemzés természetszerűen kritikai jellegű is, hiszen szó esik benne az adott előadás rendezési koncepciójáról, a színészi játékról, ám jóval több annál, mert a produkció színházkulturális kontextusát, majd – sorrendben utolsóként – annak hatástörténeti vizsgálatát is tartalmazza. „Az előadás olyan szolidaritásgyűrűt alakított ki maga körül, hogy öt éven keresztül játszották anélkül, hogy feljelentette volna valaki. A kettős beszéd használatának iskolapéldája valósult meg az előadásban. Az alkotók, hogy elkerüljék a cenzúra figyelmét, csupán a városban létező informális, a második nyilvánosságban működő szóbeli hálók segítségével tudatták, mikor játsszák az előadást” – írja például Novák Ildikó a Kovács Ildikó által 1980-ban rendezett Ubu rege (Übü király) című előadás elemzésének hatástörténeti alfejezetében. Az elemzések végén – a kötet rendkívül értékes tartalmaként – az előadásról készült fellelhető fotókat, plakátokat találjuk, amelyek vizuálisan is közelebb hozzák, ha statikusan is, de az olvasó retinájára rajzolják az adott produkciókat. Igen érdekes és egyben szinkretizáló is a különböző korok különböző előadásainak egymást követő, ugyanazon módszertan és dramaturgiai felépítés, szerkesztés szerint írt elemzéseit végigolvasni. Az évtizedek, a produkciók, rendezői koncepciók, színházelméleti iskolák és módszerek közötti különbségek látványosabbá érnek, érthetőbbé válnak, és miközben a Philther-módszer elsősorban az adott produkcióra épít, mégis tisztán körvonalazódik általuk az a korszak, amelyet a kötet átfog, amelynek előadásain keresztül az elmúlt hatvan év színháztörténete megelevenedik, és a néhol látványos különbözőségek ellenére egységessé válik. Élmény olvasni szakmának és érdeklődőknek egyaránt.

Mindezt tetézi a kötet egyedi és látványos szerkesztése. A könyv elején, a köszönetnyilvánítás után Ungvári Zrínyi Ildikó, valamint Jákfalvi Magdolna és Kékesi Kun Árpád szerkesztői előszavait találjuk, ezeket követi a negyven előadás-elemzés. Az elemzések után a szerzőkről olvashatunk, majd a kötetről szóló rövid, angol, román, német és francia nyelvű összefoglaló következik. Az 535 oldalas könyvet név- és címmutató zárja. A Fekete István által rendkívül igényesen, olvasóbarát módon tördelt, fekete-fehér előadásfotókkal gazdagított kötet további érdekessége, hogy az előadás-elemzéseket tartalmazó oldalak mindegyikének legfelső soraként évszámok jelennek meg: 1949-től 2011-ig az összes közbeeső esztendőt tartalmazza ez a számsor – az adott oldalon elemzett előadás évét ugyanott vastagított karakterekkel találjuk. Ez is a felhasználóbarát tördelést jelzi, hiszen ha egy előadásra évszám után szeretnénk rákeresni, nem kell végigolvasni a tartalomjegyzéket, elég találomra felütni a kötetet, és igen hamar, az éppen fellapozott oldal vastagított karakterrel jelzett évszámának segítségével tudjuk, hogy előre, avagy hátra kell lapoznunk, és azt is sejtjük, hogy körülbelül mennyit. Emellett a tördelési mód is alátámasztja a szerkesztők azon, fentebb idézett véleményét/ajánlását, miszerint a kötetet nem szükséges lineárisan olvasni, az adott elemzések önmagukban is tartalmas olvasmányok. Az oldalon vastagított karakterrel jelzett évszám pedig vizuálisan is segít belőni az adott évet, évtizedet, illetve azt, hogy a bemutatók időrendi sorrendjében felvonultatott előadás-elemzések olvasásával épp a kötet elején, közepén, avagy végén járunk-e. 

E felhasználóbarát tördelési módszer hatékonyságát a képanyag szerkesztése is kihangsúlyozza: kellően nagy, a képek régisége ellenére is tiszta, éles, élvezhető fotókat találunk az elemzések végén. A Kincses Elemér által írt és rendezett, Ég a nap Seneca felett című, 1978-ban bemutatott produkcióról a Nánay István által írt elemzés végén például nem kevesebb, mint tizenegy előadásfotót találunk, mellettük pedig az előadás plakátját is megszemlélhetjük. A képaláírások tartalmazzák a fotó készítésének évét, a képet készítő fotográfus nevét, valamint a fotókon szereplő színművészek és az általuk az adott előadásban játszott szereplők nevét, a képet közrebocsátó forrást, a plakátok esetében pedig a tervező művész nevét. 

Amint az a fentiekből is kitűnik, kolosszális munka lehetett a könyv megírása, szerkesztése, a forrásanyagok megszerzése, a fotók előkerítése, a rendkívül gazdag, akár önálló kötetet is kitevő lábjegyzetekben idézett sorok, szerzők, kötetek, kiadók, internetes oldalak, események, magyarázatok, adott esetben oral history, vagy az újabb produkcióknál az előadás trailere világhálós elérhetőségének feltüntetése. A szakmának természetesen kötelező, de méltán tarthat számot az erdélyi múltunkat jobban megismerni kívánó nagyközönség érdeklődésére is, hiszen a konkrét előadások elemzése mellett rengeteg érintőleges, ám fontos helytörténeti, színháztörténeti, politikatörténeti adatot, tematikát, pillanatot tartalmaz, és teszi mindezt olvasmányos, nem szakmázó, közérthető stílusban. Ahogyan a kötet hátoldalán áll: „Az olvasás aktusa, miközben ismerős képek kis részleteire koncentrál, legendás dallamok akkordjait idézi fel, váratlan jelenségek hátterét és összefüggéseit fedi fel, az államszocialista évtizedek cselekvési lehetőségeit tárja elénk. Ez a vastag kötet látszólag az erdélyi magyar színházak eseménytörténeti ívét rajzolja fel, mégis a közösség egészét mutatja be.”