A hazatérő

Feketén csillogó „iszap-emberek” sziesztáztak a szovátai Vörös-tó körül. Késő délutánra járt az idő, a napsütés sem volt már annyira erős, az ingyenstrandon töltött órák az újjáfiatalodás illúziójával ölelték körül az üdülőket. Hirtelen hátizsákos, fényképezőgépekkel felszerelt társaság tűnt fel a tóhoz kanyarodó erdei úton. A turisták élményszomjával közeledtek, percenként megálltak, mintha attól féltek volna, hogy ha sietnek, az eléjük táruló óriáskirakós legfontosabb részét nem sikerül majd a magukévá tenni. Németül beszéltek, nevetgéltek. Egy rövidnadrágos, barna bőrű férfi vezette a csapatot. A tóval szemben magasló sóhegy felé vették az irányt, amelyet kisfiam és barátja éppen meghódítani igyekezett. Körbevették a terepet, és már kattogtak is a fényképezőgépek, mindenki meg akarta örökíteni a „hadműveletet”. A gyerekekhez intézett, bátortalan utasításaim hallatán a rövidnadrágos közelebb lépett. 

– Gyermekkoromban én is sokat játszottam itt – fordult felém a váratlan találkozások örömével. – Tízéves sem voltam, amikor kiköltöztünk Németországba. De azóta is mindig visszatérek, ha tehetem. 

Szerettem volna még beszélgetni vele egy kicsit, megkérdeztem volna, hogy hogyan élte meg kisiskolásként a hatalmas változást, mennyire sikerült részévé válnia új világának, hogy alakult odakint az élete, és egyformák-e a visszautak, vagy mindig valami mást él át, amikor hazaindul. Minderre azonban nem volt idő, a csoport ugyanis indulni készült, a házigazda szerepét betöltő társukat szólongatták. Pár perc múlva fel is kerekedtek. Távozás előtt a hazatérő méltatlankodva súgta oda nekem: – Nem hiszik el, hogy ez itt tényleg só. 

Aztán a többiek után sietett.