Hat alma
2024-09-09 16:00:00
- Kuszálik Péter
A magyar nyelv egyik varázslatos mondókája a politika egyik súlyos gondjára jelentene gyógyírt, de nem alkalmazzák: „Azt mondják a hatalmasok, hogy akinek hat alma sok, az éppen elég hatalmas ok, hogy ne legyen a hatalma sok.” Nem hinném, hogy az ősmagyarok ezzel masíroztak volna be Verecke szűk útjain, de egy idő után mindenképp napirendre került a hatalmi szféra átgyúrásának igénye. Magyarán szólva: megunták a királyt (császárt, vajdát, fejedelmet, vezért, kánt, basát, nemzetvezetőt; kihagytam valakit?). A hatalom korábbi birtokosának távozása után a tömegen kiüt az árvaság érzete, és új vezért kíván a púpjára; az erről szóló mondás így hangzik: „Meghalt a király, éljen a király!” A gyermeteg tömeg már csak ilyen: imádja, ha valaki uralkodik fölötte. Az uralkodó iránti érzelmek változó erővel támadják az embereket, s a hullámok habja egyszer édes, másszor sós. Ferenc Jóska (cári segítséggel) leverte a szabadságharcot, majd az 1867-es kiegyezés után 49 évig volt királya a magyarságnak. A kezdeti megvetés és utálat megszokássá szelídült, majd átment imádatba. A szeretet mértéke újságírónként különbözött, ezt a korabeli vásárhelyi sajtóban is nyomon lehet követni, merthogy a Székely Néplaptól a Székely Lapokig (évszámokban: 1866-tól 1910-ig) folyamatosan volt valamilyen hírlapja a szabad királyi városnak. A tömeg effajta viszonyulása az aktuális uralkodóhoz később is produkált egy bukfencet: az 1956-os forradalmat szűk két hét után leverték, s az áldozatokon átlépkedő ’új királyt’ (azaz Kádár Jánost) 1957 májusában már jótevőként éltette a balga tömeg. Mert úgy tartja a közvélekedés: „minden népnek olyan uralkodója van, amilyent megérdemel”. Az öntudatos (öntelt?) magyar ember ezt csak akkor hozza szóba, amikor a szomszéd nép silány királyát csúfolja, a sajátjáról csak akkor mond rosszat, ha már porba hullt a feje (de akkor üvöltve!).
A drága jó Madách Imre csodálatos művének kissé régies a nyelvezete, emiatt kevesen forgatják, pedig nem ártana ötévenként újraolvasni. A tömeg szokásairól ilyen zseniális meglátása van: a király pusztulása után „új urat keres holnap magának./ Vagy azt hiszed ülhetnél nyakán, / Ha a gazdának szükségét nem érzi? / Ha kebelében öntudat lakik?” Madách – Lucifert beszéltetve – igen finoman fogalmazta meg azt, amit ma ’bunkó tömegnek’ nevezünk: „mély tenger a nép: bármi napfény / Sem hatja át tömét; sötét leend az, / Csak a hullám ragyog, mit színe fölvet”. Az ember tragédiája a kíváncsi Ádám elé tárja a rá váró korokat, meg a különböző társadalmi rendszerek gondjait és visszásságait. Mindnyájan tudjuk: túl sok reményünk nem lehet, de ez nem ok a kétségbeesésre. (Mörfivel mondom: „a teniszmeccset megnyerni nem lehet, döntetlent elérni nem lehet, de nem mindegy, hogy mérkőzés közben milyen labdaváltások esnek”.) Madách írja: „E gyáva népet meg nem átkozom, / Az nem hibás; annak természete, / Hogy a nyomor szolgává bélyegezze.” S a szolga – szelíd ebként – kezét nyalja a gazdának, mert tőle kapja a kenyérjegyet, meg az ingyenes pálinkafőzés ajándékát. A nép megszokta, hogy mindig az uralkodói szalonokban döntöttek a sorsáról, s e hagyománya szerint kerüli az önállóság minden formáját. Kényelmes és igénytelen. A könnyebb út jellemzője: „tán jobb neked / Tenyészni kis körödnek lágy ölében…” A másik út fárasztó és akadályokkal megtűzdelt: „Nemes, de terhes önlábunkon állni.”
A hatvanas évek derekán volt egy kis változás, de abba még nem szólhattunk bele; Ceau elvtárs élre törése után azzal vigasztalta magát az istenadta nép: „de legalább fiatal”. Holott: a fiatal azért nem jó, mert sokat ül majd a nyakunkon. Huszonöt esztendő! Nem csoda, hogy meguntuk, s pokolba kívántuk az egész dinasztiájával együtt. Egy rövidke ceremónia után meg is érkezett oda, ám az ’elárvult’ nép új kérdésekbe botlott: ’Választani? Ki és mi között?’ Iliescu vagy Vadim Tudor? Talán a kisebb rosszat kellene, gondolta Átlag János, de ő is tudta, hogy nem a mézeshetek idején dől el a házasság milyensége, hanem a végén. Ahogy Szent Ferenc mondotta: „csak akkor lehet megdicsérni valakit, ha lezárult az életpályája”.
Kicsit hosszú volt a bevezető, de közeledünk: úgy látom, a ’szomszédban’ leszálló pályára tért az Uralkodó csillaga. A türelmetlenebbje idegesen dobol az ujjaival, úgymond ’a patás ördöggel’ is szövetkezne, csak már legyen vége a királyságának. Számát se tudom az Orbán-rendszert bíráló könyveknek és tanulmányoknak, nincs is annyi időm (meg kedvem), hogy mindegyikbe belelapozzak, ezért csak kapásból idézek az egyikből. Stefano Bottoni írja (A hatalom megszállottja c. kötetében; Bp., 2023, 276. old.), Kerényi György cikksorozatát jellemezve: „Kerényi többéves kutatómunkáját szívesen ajánlhatjuk mindazoknak, akik bármilyen illúziót táplálnak, hogy elég lenne megszabadulni a Nemzeti Együttműködés Rendszerétől (NER), és azonnal visszaállna a demokratikus rend.” Néhány sorral alább: „A NER 2023-ban zártabb és fegyelmezettebb parancsuralmi rendszert működtet, mint a Kádár-rendszer az 1980-as években.” E két mondatból az bogozható ki: a parancsuralmi rendszer előbb-utóbb meg fog szűnni, de ne tápláljunk illúziókat: a bukás utáni sem lesz sokkal jobb. Ezt a magyar ember a kockás abrosz mellett ülve is kiköbözheti: „A bableves ugyan odakozmált, de reménykedjünk: hátha a szilvás gombóc nem lesz kőkemény.”
Nem sikerült a hatalmasok hat almájáról szólnom, mert letértem az ösvényről, így a végszó sem arról szól: a Tisza Párt féktelen népszerűsége egy dologra kellene figyelmeztesse a változást sóvárgó emberkéket: lehetőleg olyan legyen a ’rendszerváltó patás ördög’, aki nemcsak más, hanem jobb is a hatalom mostani birtokosánál. (Lásd még Szegény Ábris dilemmáját a válással: „Ennél jobbat nem találok, még egy ilyen nem kell.”)
