Ha én felnőtt volnék...

Újabb produkcióval örvendeztetik meg hamarosan a marosvásárhelyi gyerekeket és felnőtteket a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves magiszteri szakos bábművész hallgatói.

Újabb produkcióval örvendeztetik meg hamarosan a marosvásárhelyi gyerekeket és felnőtteket a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves magiszteri szakos bábművész hallgatói. A Ha én felnőtt volnék... bemutatójára készülve „kérdezz-felelek”-et játszottunk az előadás szereplőivel: Gáll Ágnessel, Hanyecz Debelka Róberttel, Lukács Szilárddal, Szabó Dániellel, Szőke Kavinszki Andrással. Az előadás hatodik „alkotóelemével", Gnādig Kornéliával egy következő alkalommal kerítünk sort beszélgetésre.

– Mikor döntötted el, hogy bábművészhallgató szeretnél lenni?

Sz. D. – Már a középiskolai évek alatt eljátszodtam a gondolattal, hogy mi lenne, ha a színire felvételiznék. Bolyais diákként tagja voltam a tanintézetben működő amatőr színjátszó csoportnak, amelyet Patkó Éva tanárnő, rendező irányított. Sok klassz dolgot csináltunk mi ott együtt, szerencsés vagyok, hogy mindenben részt vehettem. Színész szakra felvételiztem, de bábszínészetre jutottam be. Másodévben kezdtem rájönni arra, hogy sokkal jobb így nekem. Nagyon megtetszett ez a műfaj, egyrészt a közönség miatt, másrészt azért, mert közelebb kerülhettem a bennem rejtőző gyerekhez. Leginkább ennek a művészeti ágnak az expresszivitása fogott meg, az, hogy sokszor nem is kellenek hozzá szavak, csak éltetni kell az anyagot, legyen az nejlon, vagy bármi egyéb. Minden előadás előtt rá kell nézni a bábra, jól meg kell nézni őt, és akkor rájövünk, hogy mit tud.

H. D. R. – Véletlenek sorozata folytán (ha vannak véletlenek), már tizennyolc évesen a színpad közelébe kerültem, és még nem töltöttem be a tizenkilencedik életévemet, amikor a Nagyváradi Állami Bábszínház bábszínésze lettem. Furcsa kettősség alakult ki bennem, hiszen a „nagy felvételi” a színire sokáig dédelgetett álmom volt, de a csapatmunka és a játék öröme az első percektől elvarázsolt. Ahhoz, hogy felvételizzek, legalább négy évre ott kellett volna hagynom a bábszínházat. Nem tudtam megtenni. Ez többévnyi tépelődést, évődést és szakmán belüli bizonytalanságot jelentett, de a sors kegyes volt: harmincéves koromban lehetőségem nyílt arra, hogy mégiscsak felvételizzek... Tizenkét év bábozás után fel sem merült bennem a kérdés, hogy melyik szakra jelentkezzem. És most itt vagyok, már ötödik éve. Tanulok, a tanáraimtól és a társaimtól. Mert jó megtapasztalni, hogy mennyi megtapasztalnivaló adódhat még.

Sz. K. A. – 1991 óta vagyok ezen a pályán. Legnagyobb elismerése a munkámnak az 1997-es bákói bábfesztiválon a legjobb férfialakításért kapott díj a Szentivánéji álom Piramus szerepének alakításáért. A bábszínházi szerepléseim mellett megadatott az a kivételes lehetőség, hogy a Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulatánál is játszhattam több ízben. Ennek ellenére én mindig is bábszínésznek tartottam magam, és úgy éreztem, ahhoz, hogy a magam és a szakma elvárásainak megfeleljek, elengedhetetlen az állandó képzés, tapasztalatszerzés, a tudástár bővítése.

L. Sz. – Székelyudvarhelyről kerültem Marosvásárhelyre. Nálam is a líceumban kezdődött az egész, amikor a Vitéz Lelkek színjátszó csoport tagja lettem, és megtapasztaltam az első színházi élményeket. Én is színész szakra felvételiztem, de bábszínészire soroltak be. Nem bántam meg, hiszen így a színészmesterség mellett még egy szakmát a magamévá tehettem.

G. Á. – Én szintén középiskolás színjátszóként szerettem meg a színpadot. Eredetileg színire vagy kommunikáció szakra készültem, volt idő, mikor műsorvezető szerettem volna lenni. De hiszem, hogy nincsenek véletlenek. Itt egy egészen más világ nyílt meg előttem, amelynek mozgatóeleme a játék, éppen ezért rengeteg lehetőséget rejt.

Sz. D. – Igen, mert szimbolikában dolgozik, sokkal nagyobb a mozgástere, mint a drámai színháznak. Egy egyszerű fóliából lehet mondjuk szél...

G. Á. – ...tűzhányó...

L. Sz. – ...tenger...

– A magiszteri képzés alatt színre vitt darabok közül melyik állt hozzád a legközelebb?

G. Á. – A Születés, szerelem, halál című, felnőtteknek szóló nonverbális darab. Ez a produkció a saját ötleteink alapján épült fel, mindannyiunk számára időszerű témák merültek fel benne, a zenét is mi választottuk hozzá. Egyféle vizuális színház ez, egy új formanyelv, amelyhez hasonlót ezen a vidéken ritkán látni.

L. Sz: – Nekem is ez a darab volt a kedvencem. De a közönség is pozitívan fogadta, amerre jártunk vele, mindenhol szerették. Egy fesztiválon is bemutattuk, díjat is nyertünk vele.

Sz. D. – Pedig nehezen indult. Eleinte sokszor az volt az érzésem, hogy tényleg csak egy nejlont mozgatunk, de aztán mondták, hogy nézzük meg kívülről, és mindjárt megértjük a lényegét. Így is volt.

– Milyen a viszonyotok az új darabbal?

G. Á. – Két óriásbábut, egy lányt meg egy fiút mozgatunk az előadás alatt, mindkettőt hárman-hárman. Elsősorban összehangolódásra van szükség, ugyanis mindkét bábu hangján mindig valaki más szólal meg.

L. Sz. – Igen, ez az igazi kihívása a darabnak.

G. Á. – A bábukat is mi készítettük, mi tömtük, varrtuk, öltöztettük, tettük mozgathatóvá egy hónapon át őket, ez is hozzáad valamit az egészhez, erősíti a kötődést. Nevet is adtunk a bábuknak, a lányt Ludmillának neveztük el.

L. Sz. – A fiúnak több neve is volt már, többek között Gerzsonnak is szólítottuk.

Sz. D. – Az előadás egyik erőssége a szöveg. Nagyon klassz, vicces, illetve sokszor megható versekből épül fel, amelyeket közösen választottunk Kozsik Ildikó tanárnővel.

G. Á. – Ehhez társul a különleges látvány. A bábuk irreális mozdulatokat képesek végezni, a levegőben mászkálnak, leugranak spárgába, és mindez jól is áll nekik. De nehéz is tartani őket, próbák előtt mindig végeztünk bemelegítő gyakorlatokat.

H. D. R. – Igen, óriásbábbal dolgozni valóban nem mindennapi fizikai kihívás. Többen mozgatni egy bábot pedig összetett szellemi kihívás. A feladat tehát nem egyszerű. A végeredmény tisztasága, látványos könnyedsége és őszintesége nagyon kényes egyensúlyhoz kapcsolódik, a három mozgató egyazon entitássá válásához. Holt anyaggal dolgozunk ugyanis, de nagyon is élő energiákkal. Ezért nem is tudok beszélni a viszonyomról a szerepemmel, mert nem csupán az enyém. A mi viszonyunk a szereppel. Talán úgy lehetne elképzelni, hogy hárman ülünk egy asztalnál, mindhárman beszélünk, aztán, mint egy varázsütésre, elkezdjük egyszerre ugyanazt mondani. És ugyanazt gondolni. És ugyanazt érezni.

Sz. K. A. – Én a fiúbáb lábait mozgatom. Ez ugye nem nevezhető szerepnek, de ez a munka a bábszínház lényegére világít rá, a harmónia, az összhang megteremtésére a bábszínpadon.

– A kicsengetés után hol, hogyan folytatódjon a játék?

Sz. D. – Szeretnék egy kicsit tovább lépni. Sok jót hallottam a csehekről, lengyelekről, mindenhol vannak különleges egyéniségek, akik a legjobbak közé tartoznak. De idővel vissza szeretnék jönni.

L. Sz. – Engem is vonzanak a távolabbi országok, más kultúrák kínálta lehetőségek, de tapasztalatgyűjtés után mindenképpen hazatérnék.

G. Á. – Én is úgy gondolom, hogy ki kell próbálni a lehetőségeket, körül kell nézni a nagyvilágban. Ugyanakkor azt is el tudom képzelni, hogy az évfolyammal egy kis projektszínházat hozzunk létre, azzal próbáljunk pályázni, kis csoportoknak ugyanis könnyebben megy az ilyesmi.

Sz. K. A. – Az egyetemen megszerzett tudást és tapasztalatot alkalmazni szeretném a mindennapi munkámban, a társulat folyamatos épülésének szolgálatában. Erre úgy gondolom művészeti igazgatóként igen jó esélyem van.

H.D.R. – Tizenhat éve bábozom, és ha még százhatvan évet élnék, akkor annyit báboznék. De azt hiszem annyi sem volna elég, mert a megválaszolt kérdések mindig újakat szülnek. Így az egyetem vége felé egyre tisztábban látom, mennyi mindent nem tudok még. Tehát, a „merre tovább?” kérdésre az én esetemben a válasz egyszerű: ugyanarra.