Ha én felhő volnék…

Beszélgetés a 88 éves Soó Zöld Margit képzőművésszel

– Kedves Margit néni, köszönöm, hogy fogadott kolozsvári lakásán, itt a Goga utcában, a Fellegvár alatt. Gyönyörű része a városnak. Mindig itt lakott?

– Nem, régebb, amikor a Napsugárnál dolgoztam, a Tordai úton laktunk; 1980-ban költöztünk ide. Én tősgyökeres kolozsvári vagyok.

– Meséljen a családjáról.

– Édesanyám is kolozsvári volt, jó hangú, szép asszony, többször szerepelt a kolozsvári rádióban, de nem lett énekes belőle. Édesapám, Zöld János ügyvéd volt, Madéfalváról származott. Kitűnő nyelvérzéke volt, úgy beszélt németül, mint magyarul. Jó humora is volt. Nagyon szerettem nagyanyámat, Mámit, akiről rengeteg emlékem van; sokáig élt. Férjem, Soó Attila kémikus volt, az egyetemen tanított, ő Székelyudvarhelyről származott, abból a híres Soó famíliából való, ahonnan a nagy botanikus, Soó Rezső származott. Ők pedig a Nyárádmentéről, Beréből származtak. Attila nagyon sokat segített azzal, hogy eltűrte: festek, dolgozom, mert nem voltam példás háziasszony… Egy gyerekünk született, Balázs, aki tanárit végzett, most ő vigyáz rám.

– Ön szerint mi tartja össze a családot?

– Kavarognak bennem az emlékek. Hogy mi az, ami összekovácsolt bennünket? A szeretet és az egymás iránti érdeklődés. Nálunk a családban nem volt az, hogy valaki különb; egyformák voltunk. Úgy emlékszem magamra, hogy szerepelni vágyó gyermek voltam, állandóan igényeltem, hogy foglalkozzanak velem. 

– Hol kezdte az iskolát?

– Végig a kolozsvári református leánygimnáziumba jártam. A kedvenc tantárgyam a természetrajz volt; mindig szerettem kint lenni a természetben.

– Mi volt az első rajza, ha erre még emlékszik?

– Arra pontosan nem emlékszem, de azt tudom, ha színes ceruzát adtak a kezembe, azzal teljesen lekötöttek, „lecsendesítettek”.

– Ki volt a rajztanára?

– Tollas Júlia, aki ugyan értékelte, amit csinálok, de különösebben nem biztatott.

– Mi következett az érettségi után?

– Felvételiztem a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezési Egyetemre. A Mátyás-házban voltak az elméleti órák, a korcsolyapavilonban a műtermek. Külön volt a technológia.

– Kik voltak a tanárai?

– Abodi Nagy Béla, Grósz Irma, Miklóssy Gábor. Én őrájuk emlékszem. Utóbbinál államvizsgáztam.

– A családnak volt festő vagy grafikus barátja, aki látta a Margit néni munkáit?

– Igen. Édesapámnak jó barátja volt Fülöp Antal Andor festőművész, aki gyakran járt hozzánk, s mindig megdicsért. Neki ez volt a természete.

– Mi következett ’56 után, amikor befejezte az egyetemet?

– Akkor indult a Napsugár; ’56 őszén megalakult a szerkesztőség, s ott dolgoztam grafikusként ’57-től ’87-ig, amikor nyugdíjaztak. Már akkor országos szórású lap volt, amit a romániai magyar gyerekeknek adtak ki. Ezt kapták kézhez a 10-15 éves gyerekek, s a szellemisége egy kicsit hasonlított a jóval korábban megszűnt Cimboráéhoz. 

– Hogyan történik egy gyermeklap illusztrálása?

– Minden lapnak van egy képszerkesztője, aki elbírálja, hogy egy mesét vagy akár egy verset ki illusztráljon; megbeszéli a grafikussal. Persze az írónak is vannak igényei, hogy ki készítse munkájához a rajzot. A kezdőknek mindig kipróbálják a tehetségét. Én nagyon gátlásos voltam, s mai napig az vagyok, de hálát adok az Istennek, hogy egész életemben azt csináltam, amit szerettem: meséket illusztráltam a lapnak s könyveket.

– Kik voltak a munkatársai a Napsugárnál?

– Előbb Asztalos István volt a főszerkesztő, aztán Farkas János. Együtt dolgoztam Fodor Sándorral, Kányádi Sándorral, Tamás Máriával. Bálint Tibor volt a kedvenc, csendes munkatársam; ő közel lakott hozzánk a Tordai úton.

– Terhelő volt ott dolgozni?

– Mivel mindennap be kellett menni, s szinte ki kellett ülni a 8 órát – igen. 

– Említette, hogy könyveket is illusztrált…

– Sokat dolgoztam Unipán Helga barátnőmmel a Tankönyvkiadónak. Azt mondtuk, hogy mi vagyunk Czondy két apródja. Tudja, Czondy Gyula volt a Tankönyvkiadó kolozsvári magyar szerkesztője, és sokat dolgoztatott velünk. Egyszer Bukarestben egy román titkárnő vette át a rajzokat, s nem értette a nevemet. Egyszerűen nem tudta leírni. Kérte, hogy fordítsák le, így lettem „SareVerde”. Azt mondta: ez nem létezik! Ilyen volt az ő humora…

– Milyen könyveket illusztrált még?

– Marton Lilinek a Mákszemország című könyvét. Lili kedves lélek volt, vele mindenki jól egyezett. Voltak verseskötetek és prózakötetek is, amelyeket illusztráltam, pl. Péterffy Emiliának az Óka, Nóka, Anóka című, Méhes Györgynek pedig egy meséskönyvét. Illusztráltam még egy természetrajzi és pedagógiai kötetet, amelynek az volt a címe: Tarkabarka élővilág. Nagyon szerettem Palocsay Zsigmondnak a verseit; volt egy ilyen kötete, hogy Borzas Kata. Kata volt a Zsigmond leánya, gyakran járt hozzánk. Sajnos Zsigmond is hamar elment…

– Palocsaynak volt még egy kötete, a Nádiringó-Kákaláz, amit a Duna-delta ihletett…

– Ez a „deltás kötet” azért nőtt a szívemhez, s készítettem hozzá rajzokat, mert én is jártam a Duna-deltába, többször voltam alkotótáborban, sokat rajzoltam, festettem ott. Emlékszem, egyszer az egyik odavaló asszony egy ladikban odaevezett a közelembe – én ott festettem –, s egy jót veszekedett a szomszédasszonyával. Aztán vette magát, s a kis dereglyén hazaevezett.

– Van még ilyen emléke, amit alkotótáborokból őriz?

– Szárhegyen történt, hogy festettem a templombejáratot, s jött egy öreg asszony, Józefa néni, aki ideges volt, kiabált, izgatott volt. Pasztellel dolgoztam, s a kezemet le akartam mosni, bekopogok hozzá, hogy adna egy kis vizet. Azt mondta: Ja, maga föstő, azt hittem, a néptanácstól van… Kiabált a férjének: – Gábor, hozd a pálinkát, mer’ az asszony föstő… A táborozás végén vettem valami sajtot Józefa néninek, bekopogok hozzá, s azt mondta: Maga hun vót eddig, rég nem láttam, há’ nem azér’ jött ide, hogy dógozzon?! Van is két festményem Józefa néni házáról.

– Úgy tudom, akkor még Zöld Lajos volt a táborvezető…

– Igen, amikor először találkoztam Lajossal, kezet nyújtottam, s mondtam, hogy rokonok volnánk, mert édesapám is madéfalvi Zöld. Azt mondta: ez semmit sem számít, csak az, hogy tehetséges. 

– Hol voltak kiállítva a munkái?

– Jugoszláviában, Bulgáriában, Magyarországon, Németországban és Görögországban. Ezeket mind a román állam szervezte, ők vitték ki az anyagot, s gondjuk volt, hogy vissza is kerüljön. Ezenkívül rengeteg csoportos kiállításon vettem részt itthon.

– Egyik interjúban azt mondta: a felhőket soha nem lehet megunni. Szeretett felhőket festeni?

– Igen, nem tudom, miért. Van valami üzenetük, amivel mondani akarnak valamit. Néha azon töprengek: ha felhő volnék, mit látnék onnan fentről? Tehát: mit éreznék, ha felhő lennék? Mindenképp kedvenc témám a táj és a felhők.

– Érték-e csalódások művészeti téren?

– A legnagyobb csalódásom Târgu Jiuban volt, amikor Fodor Sándorral elmentünk a Hallgatás asztalához. Azelőtt voltam Párizsban, s láttam a Constantin Brâncuşi-hagyatékot eredetiben, hogy vigyáznak rá a franciák. Itt pedig egy koszos, piszkos parkban voltak Brâncuşi művei. Ezt nem tudtam elhinni.

– Hol járt még külföldön?

– Életem legkellemesebb helye a horvátországi Dubrovnik; sok rajzom született azon a helyen. Többször voltam ott vonattal, utoljára Balázs fiammal és a rokonokkal együtt. Ezenkívül sokszor jártam Magyarországon.

– Kit tart mesterének ?

– Nagy Imrét. Szerintem nincs női művészet és férfiművészet. Engem mindig meglepett, ha azt mondták, hogy a szobrászatot csak férfiak végezhetik. Nem értettem, hogy miért, hiszen egyformák vagyunk. Ezért is voltam büszke arra, hogy a kollégák közül volt, aki engem inkább fiúnak tartott.

– Miért tartották fiúnak?

– Nem tudom. Azt hiszem, hogy olyan volt a természetem.

– Ki volt a grafikus példaképe?

– Deák Ferenc és Tóth László. Sajnos, ők is elmentek.

– Ki volt a kedvenc költője? 

– Nagyon szerettem és hatással volt rám Szilágyi Domokos, akit ismertem, sajnos korán végzett magával. Nagyon szépen írt a természetről! Készítettem is két rajzot a Kényszerleszállás című kötetéhez. Szerettem Kányádit – csodálatos a Vannak vidékek verse. 

– Többször, többen írtak munkásságáról, művészi pályafutásáról. Kire gondol, hogy a legjobban rátapintott a lényegre?

– Talán Németh Júlia, ő nyitotta meg legszebben a kiállításaimat. De ugyanúgy szerettem és értékeltem, amit Fodor Sándor, Murádin Jenő és Gábor Dénes írt a munkáimról.

– Milyen díjat és elismerést kapott életében?

– 2008-ban az EMKE Szolnay Sándor-díjat adott, 2012-ben megkaptam a magyar állam Érdemkeresztjét, és szintén 2012-ben Munkácsy-díjat vehettem át, azaz: Balázs fiam vette át, mert én már betegség miatt nem utazhattam Budapestre. Azóta már nem festek.

– Egész élete Kolozsvárhoz kötődik. Itt élt, szereti a várost?

– Ez a Kolozsvár már nem az én Kolozsvárom. Régebb volt egy intimitása a városnak. Nagyon megváltozott. Bennem a régi kolozsvári emlékek élnek; élveztem a Farkas utcát, a Fellegvárt, és nagyon szerettem a zenét és a sportot. 

– Kedves Margit néni, nem tehetem, hogy ne kérdezzem meg: mi a hosszú élet titka?

– Hogy van! Nem tudom, más hogy látja, de én igyekszem arra emlékezni, ami jó volt. Az apró kis örömöknek is nagyon tudtam örvendeni. Hogy mondta Reményik: ne várj nagy dolgot életedben, kis hópelyhek az örömök. Annyi jót adott az Isten – én mélyen vallásos voltam.

– Mit szeretne még az életben?

– Azt, hogy rosszabb ne legyen. Ne legyek terhére senkinek. 

– Ha az Úr megbízná, hogy kavarja össze a színeket, és saját ízlése szerint fesse újra a világot, milyenre varázsolná? 

– Amilyen most. Így felel meg, így tökéletes. Olyan színeket és hangulatot kell festeni, ami nem nyomaszt, és eltereli a halálfélelmet. Az a legrosszabb. És a tehetetlenség, amikor fizikailag ki vagy szolgáltatva.

– Köszönöm a beszélgetést, és még egyszer: Isten éltesse sokáig!