2024. november 25., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Beszélgetés Korona Juliánna zenetanárral, Seprődi János-díjas karnaggyal

– 2018-ban kapott Seprődi János-díjat a Romániai Magyar Dalosszövetségtől. Mit kell tudnunk a dalosszövetségről?

– A Romániai Magyar Dalosszövetség 1921-ben alakult Brassóban, majd átköltözött Kolozsvárra. 1949-ben megszűnt, de 1989 decemberében újraindult. Első elnöke id. Szemlér Ferenc (1871–1938) brassói tanár volt, aki ifj. Szemlér Ferenc költőnek volt az édesapja. Szintén 1921-ben alakult a Brassói Magyar Dalárda. A dalosszövetség céljai között szerepelt a kerületi és országos dalversenyek megszervezése, a nagy ünnepségeken (pl. a segesvári Petőfi-ünnepélyen) való fellépés megszervezése, karnagyképző tanfolyamok beindítása. Volt lapja is, a Magyar Dal (1922–1936), és egy évet működött a Magyar Dalárdák Lapja (1923).

– És ki volt Seprődi János, akiről a díjat elnevezték?

– A zeneírás egyik legjelesebb erdélyi képviselője, folklorista, aki a szomszédos Kibéden született 1874-ben, s Kolozsváron hunyt el 1923-ban. Székelyudvarhelyen járt a Református Kollégiumba, majd magyar–latin szakos diplomát szerzett Kolozsváron. Ott volt tanár. Népzenét leginkább szülőfalujában, Kibéden gyűjtött 1897–1911 között. Eredeti székely dalok cím alatt jelent meg 1914-ben egy népzenegyűjtési kötete1. Ismertette a kibédi székely táncokat, és nagy jelentőségű tanulmányt írt a Kájoni-kódexről. Hallatlanul gazdag írott anyagot hagyott maga után. 1974-ben, születésének 100. évfordulóján – ezt Ráduly János kötetéből tudom2 – a Kriterion Könyvkiadó megjelentette a Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése című könyvet. Ő volt Bartók Béla és Kodály Zoltán jeles elődje az erdélyi magyar népzenekutatásban.

– Térjünk vissza az Ön pályájához. Hogy került a zenetanári szakra?

– Egy marosvásárhelyi, tanárokból álló zenei tehetségkutató csoport járta a vidéket, eljutottak Parajdra is, s meghívtak, hogy a második osztály végén menjek be vizsgázni. A 3. osztályt már a marosvásárhelyi Művészeti Iskola zenetagozatán kezdtem. Zongorát, zeneelméletet és szolfézst tanultam a XII. osztályig. Végig ösztöndíjas voltam. Ezután következett a hároméves marosvásárhelyi tanárképző főiskola, a „Peda”, ahol szintén ösztöndíjat kaptam.

– Kik voltak a tanárai, akik a művészetiben, s később a főiskolán tanították zenéből?

– Trózner József, Trózner Erkel Sarolta (Erkel Ferenc dédunokája), Szász Károly, Birtalan József, Kozma Mátyás, Csíki Boldizsár, Fejér Elemér és Rotaridesz Lujza (Lucie) zongoratanárnő.

– Milyen emlékei vannak a Bolyaiak városából?

– Amikor vizsgára kellett jelentkeznem, éjjel egykor indultunk édesanyámmal Parajdról, a „kicsi vonattal”, s reggel hatkor voltunk Vásárhelyen. Gyalog mentünk fel a Kultúrpalotáig, s én mindenkinek köszöntem: Jó reggelt kívánok! Senki sem válaszolt. Akkor mondta édesanyám, hogy városon nem szokás köszönni... Ez volt az első csalódásom. De vannak szép emlékeim is... A III. osztály végén, nyáron, jön a parajdi postafőnök, hogy az éjjeli vonattal menjek be Vásárhelyre, mert a zongoratanárnőm reggel vár az állomáson. Mikor beértem, azzal fogadott, hogy másnap Bukarestben kell legyünk, mivel én képviselem a Művészeti Iskolát az Athenaeumban tartott fesztiválon. Egy Bartók-darabot adtam elő, amit Lucie néni jól begyakoroltatott. Olyan jól sikerült, hogy beválasztottak a gálakoncertre. Ott ismertem meg Guttman Mihály tanár urat, akinek a lánya, Tóth-Guttman Emese a Romániai Magyar Dalosszövetség elnöke. Mikor jöttünk haza, a nagyállomáson szálltunk le, s hallom, hogy a kisállomáson fütyül a mozdony: az én „kicsi vonatom”. Trózner Erkel Sarolta zongoratanárnő küldött egy futárt, hogy állítsák le a vonatot, mert ez a „leányka” haza kell érjen Parajdra. Ötödikes koromban kint vagyok a parajdi strandon, s hallok egy nagyröptű irodalmi beszélgetést Sütő András és Nagy Pál között… Tudja, Nagy Pálnak itt volt tanító az édesapja, most is megvan a szép házuk. Sütő Andrásnak sós víz ment a szemébe, s ezt látva, gyorsan odaadtam a törülközőmet: Tessék, Sütő bácsi! Azt kérdezte: honnan ismerem? Mondtam, hogy Vásárhelyről… Valóban láttam a főtéren elmenni lobogó hajával, mondták többen is: ez Sütő András, s megjegyeztem az arcvonásait. Erre felkiáltott: Gyerekek, megtaláltam Bogár Zsuzsikát!



– Hogy történt a kihelyezés a főiskola elvégzése után?

– Kihelyezéskor a marosvásárhelyi és a temesvári főiskolások médiáit összevonták, és így lettem harmadik a listán. Bukarestben választottunk. Ez ’68-ban volt, akkor alakultak a megyék. A bizottság elém tett egy térképet, de Hargita megyében nem volt üres hely. Mindenképp haza, vagy legalább szüleim közelébe akartam kerülni. Csodálkozva néztek rám, hogy ott van Szatmár városa, s én nem választom. Kérdeztem, hogy mi lenne közelebb Hargita megyéhez, így kerültem a mezőségi Rücsre. Egy darabig Vásárhelyről jártam ki, aztán édesanyám elment a parajdi iskolaigazgatóhoz, Kiss Árpádhoz, aki – nem lévén okleveles zenetanár az iskolában – elintézte, hogy hazajöhessek. Hazajöttem, s 37 évet tanítottam Parajdon.

– Mit tudunk a parajdi vegyes karról?

– 1895-ben alakult meg Parajdon a Polgári Társalkodó Kör, amely férfikart, később pedig vegyes kart indított. A kórus vezetését Damó Dénes református kántortanítóra bízták, akinek halála után Kakucs György római katolikus kántortanító vette át a kórus irányítását. A kórus egyházi találkozókon, nemzeti ünnepeken, dalostalálkozókon lépett fel. Az 1930-as évektől Valádi György segédlelkész került a kórus élére. 1948-ban betiltották az Iparos Kaszinót, s ezzel támogató nélkül maradt a kórus. Néhány hónap múlva megszűnt a tevékenysége, de rövid időn belül Nagy Lajos vette át a karmesteri pálcát, aki egyházi és világi éneket is tanított a kórusnak. 1950 után Deák Jenő tanár, Szakáts Iván kántor, Török Zoltán tanító, Kusztos Endréné Szabó Piroska tanár, Réthy Mihály lelkész, a Kacsó László, Kacsó Magdolna tanár házaspár vezette a kórust; engem 1982-ben bíztak meg a kórusvezetéssel. Sajnos az akkor inkább bányászokat és bányászfeleségeket tömörítő kórus nemsokára felbomlott, mert a bányászokat, megélhetési céllal, áthelyezték az ország más bányavidékére. Következett egy nem várt kényszerszünet.

 – Mikor indult újra? 

– 1991-ben, Kántor Csaba személyében új lelkész érkezett a községbe, aki később esperesi és püspökhelyettesi megbízatást is kapott. Nagyban készültünk az új lelkész és felesége, dr. Kántor Lia Márta fogadására, s beindult a kórus, mely idén, február 24-én töltötte a 30. évét. Az idei, 30 éves jubiláló évfordulóra is készültünk; Iszlai Béla tiszteletes úr s a falu is mindent megtett, hogy ünnepi előadás legyen, de a járvány miatt nem tudtuk megtartani az ünnepélyt, azaz: várunk még, hátha minden jóra fordul… Mindig is vágytam arra, hogy felnőtt énekkarral foglalkozzam, hogy kipróbáljam a gyakorlatban, amit Birtalan József tanár úr belénk vésett, „mint fémbe a savak” (József Attila: Óda): szép kiejtésre, szép éneklésre, s annak örömére neveljem az embereket.

– Mikor és hol szoktak fellépni?

– Itthon a sátoros ünnepeken és kórustalálkozókon. Évente kétszer – március 15-én és a parajdi falunapokon – az „egyesített” kórussal szoktunk szerepelni. Ez azt jelenti, hogy a katolikus női kar és a református vegyes kar együtt énekel, együtt ünnepelünk. Ilyenkor több mint hatvanan vagyunk a színpadon. A világi ünnepeken népdalokat, népdalfeldolgozásokat énekelünk. A református karral voltunk Nyíresen, Széken, Tordaszentlászlón, Somkeréken, Marosvásárhelyen, Magyarsároson, Szászrégenben, Szovátán, Székelyudvarhelyen, Székelyszenterzsébeten, Küküllődombón, Disznajón, Mezőbándon, Nagygalambfalván és Segesváron. 1993-ban, Simó Sándor plébános úr kérésére, megalakítottam a katolikus női kart. Velük Détán, Dobón, Vágáson, Székelyudvarhelyen, Zetelakán, Lövétén, Farkaslakán és Varságon léptünk fel.

– Mit adtak elő?

– Több mint 100 mű, a kánonoktól a 3-4 szólamú kórusművekig szerepelt a repertoárban. Ezek között voltak Haydn-, Mozart-, Beethoven-, Verdi- (Rabszolgák kórusa a Nabucco operából), Händel-, Gárdonyi Zsolt-, Berkesi Sándor-művek. Minden héten egyszer tartottunk próbát, amelyre nagy pontossággal, fegyelmezettséggel és tegyem hozzá: szeretettel jelentek meg a kórustagok, tudva azt, hogy „a zene eltávolítja szívünk fájó szomorúságát, és megtöri bűnös gondolataink hatalmát. A zene a fegyelem egyik gyöngéd és kedves fajtája, megnemesíti a szenvedéseinket és megtisztítja értelmünket” – Zoltán Ildikó bolyais magyartanár közlése.

– A gyerekeknél mi volt a mérvadó a kórustagok kiválasztásánál?

– Zeneórán megfigyeltem, hogy kik a jobb énekesek, de ezeken kívül másokat is beválogattam, akiknél igyekezetet, jóindulatot láttam. Így történt, hogy a parajdi iskola gyermekkarának 80-100 tagja is volt. Mindig figyelembe vettem Kodály Zoltán intését: „nincs botfülű gyermek”, csak olyan, akivel nem foglalkoznak.

– Hogy lehetett ennyi tanulót fegyelmezni?

– Már előttük bent voltam a próbateremben, s mindenki, aki érkezett, leült a megszokott helyére. Megmagyaráztam: ha egy tanuló nem figyel, magával ragad kettőt-hármat, és felbomlik a rend. Sikert csak közösen tudtunk elérni. Megtanítottam, hogy szeressük, tiszteljük egymást.

– Mikor voltak a próbák?

– Hetente kétszer, de mindig az órák után, azaz: a hetedik órában, amikor fáradtak és éhesek voltak, de mondtam nekik, hogy bejöhetnek már a szünetben, és akkor 10 perccel hamarabb elengedem őket. Ha valaki beteg vagy problémája van, kérezzen el – minden próbán névsort olvastam. Mindig volt katonadal- vagy népdaltanítás, amit örömmel énekeltek. Minden iskolai előadást, ünnepélyt a kórus nyitott meg; amikor felgördült a függöny, csillogtak-villogtak a székely ruhájukban. Ilyenkor sokáig hangzott a taps, míg elkezdhettem a vezénylést.

– Mi adott erőt munkájához, és mit tanácsol az elkövetkező évekre?

– Az ügy iránti rendkívüli szeretet, mivel a tanítás volt az életem, enélkül minden céltalan lett volna. Hogy mit tanácsolnék? Kitartást, következetességet, pedagógiai hűséget.

– Apad vagy gyarapszik a kórustagok létszáma?

– Sajnos, inkább apad, mert sokan elmentek az utóbbi időben… 2011-ben 37-en voltunk a felnőttkórusban, mára már jóval kevesebben maradtunk. De maradtunk! 

– Kik voltak az anyagi támogatók?

– Az utazási költségek fedezésére és a Bocskai-ruhák elkészítésére az egyháztól és az önkormányzattól, személyesen Bokor Sándor volt polgármester úrtól kaptunk hathatós segítséget.

– Mikor döntött úgy, hogy továbbfejleszti zenei tudását, és elvégzi a kolozsvári Gheorghe Dima zenekonzervatóriumot?

– Mint említettem, 1968-ban végeztem a pedagógiai főiskolát, s rá tíz évre, ’78-ban indult a látogatás nélküli tagozat. Kolozsvárra iratkoztam be, egyszerre a szentegyházi gyermekfilharmónia későbbi karnagyával, Haáz Sándorral. Az volt a feltétel, hogy meg kell ismételni a harmadévet. A három év alatt, amíg oda jártunk, mindig felkészülve mentünk, és egy hét alatt, amit Kolozsváron töltöttünk, sikerült egy évfolyam vizsgáit letennünk.

– Mikor voltak a véglegesítő és a fokozati vizsgák?

– 1971-ben véglegesítőztem Bukarestben, ’83-ban beiratkoztam a II. és ’88-ban az I-es fokozatra. Ezek a vizsgák már Kolozsváron voltak. Szakdolgozatomat Alsósófalva néphagyományai témakörben állítottam össze. Minden, ma is élő szokást leírtam, a dallamokat lekottáztam, a gyűjtésbe bevontam a falu híres adatközlőit is.

– 1945-ben született Parajdon. Meséljen gyermekkoráról!

– Nehéz gyermekkorom volt. Az első osztályt, mivel a Vargyas melletti Les nevű településen laktunk (édesapám ott volt erdőmester), autodidakta módon végeztem el. Egy-egy betűt édesanyám tanított meg, édesapám pedig gyufaszálak segítségével tanított „matézisra”. Mikor kezdődött a második osztály, Kiss Árpád igazgató úr összehívott egy bizottságot, akik olvastattak, számoltattak. Végül azt mondta: ez a gyermek többet tud, mintha járt volna iskolába... Kiállították a bizonyítványt, s felvettek a második osztályba.

Összesen 14 évet jártam Marosvásárhelyen iskolába, mivel a román–magyar szak első évét is elvégeztem, de a szívem a zene felé húzott, felvételiztem, sikerült, és újrakezdtem az első évet. Szükségesnek tartom megemlíteni, hogy a sok otthonról való távolmaradásom a próbák és a szereplések miatt, a látogatás nélküli tagozatra való beiratkozás, a fokozati vizsgák megszerzése – mindez nem valósulhatott volna meg, ha nincs meg a szerető családi háttér, a férjem, Korona László megértése és biztatása, akinek ezúton is köszönetet mondok.

1 Eredeti székely dalok. Gyűjtötte és férfikarra alkalmazta Seprődi János. Kolozsvár, 1914, Erdélyi Irodalmi Társaság

2 Kibédi népballadák. Gyűjtötte, bevezetővel és jegyzetekkel ellátta Ráduly János. Bukarest, 1975, Kriterion Könyvkiadó


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató