A fotózástól a szőttesekig

Nagy Magda fiatalos, kék szemű, szép mosolyú nő, senki sem hinné el róla, hogy nyugdíjas. Kiskenden szövéssel foglalatoskodik, de, mint mondta, az igazán nagy szövőnő az édesanyja volt, az ő hagyatékát próbálja továbbvinni. Erről mesél, miközben a keze alól kikerülő szőtteseket nézegetjük.

 

 – Próbálok a régi népi típusú szövéssel foglalkozni, nyüstösöket, székely ruhákat, abroszokat, takarókat is szövök – mondja, miközben tapogatjuk, forgatjuk a szebbnél szebb munkákat.

Beszélgetés közben kiderül, hogy gyermekkora óta sző. – Az volt a szokás, hogy minden leányka gyerekkorában megtanult szőni. Régebb minden háznál volt szövőszék, ha nem mást, zsákot, vagy amire a háznál szükség volt, mindenki megszőtte magának: lepedőket, a férfiaknak gatyát, kabátnak való posztót. Én édesanyámmal kezdtem, ő nagyon sokat szőtt, mellette én is megtanultam. Annyit szőtt, hogy az egész családunkat ellátta szőttessel – peregnek a halk szavú emlékek. 

– Szakmaszerűen űzi ezt a mesterséget?

– Nem csak hobbiszinten. Nyugdíjas vagyok. Azelőtt sok mindennel foglalkoztam. Fényképész volt az alapszakmám, a változás után elvégeztem a népművészeti főiskolát, azonkívül faluturizmust tanultam. Sok mindennel próbálkoztam. Bukarestben tanultam a fényképezést, Szovátán volt egy központ, ahol a turistákat fényképeztük. A házasságunk után hazajöttem, mindenféle fotót készítettem, amire a falusi embereknek szükségük volt, például igazolványképeket. 

– Térjünk vissza a szövéshez…

– Gyerekkoromban édesanyám odaállított, hogy segítsek neki; azt mondtam, soha az életben nem fogok szőni, mert az ember helyhez is van kötve, s fizikailag sem könnyű.

– Látom, szebbnél szebb minták vannak itt, színes szőttesek, egyszínűek. Ez milyen színű? – kérdezem, kezembe véve egy darabot, amely olyan, mintha hímezve volna. 

– Ez fehér és drapp, krém. Én inkább az egyszínűeket szeretem – simogatja a vásznat.

– Hogy tudja ezeket a virágokat, mintákat beleszőni?

– Nekem parasztszövőszékem van, ami hagyományosan kendi, talán még a nagyapám készítette. Ezt a mintát – mutatja – úgy hívják, hogy nyüstös, a nyüstbe vannak a minták befogva, a lábítással lehet ezeket kihozni. – A gyakorlatlan szem számára olyanok, mintha hímezték volna, mintha szőttes vászonra keresztszemes minta lenne varrva. Ez is egy szőtt minta – mutatja –, régebb a lányoknak stafírungot készítettek. Mindenkinek megvolt, hogy milyen abrosz, ágytakaró, lepedő stb. kell ahhoz, hogy férjhez mehessen. Az a szomorú, hogy a fiatalok ezt nem értékelik. 

– Van-e még a faluban valaki, aki ilyesmivel foglalkozik? 

– Vannak, akik tudnak még szőni, de csak egyedül én foglalkozom ezzel. A fiatalokat már nem érdekli. 

– Van-e itt tájház, közösségi ház, ahol kiállításokat szervezhetnének, népszerűsíthetnék ezeket a gyönyörű szőtteseket?

– A tájházat a kendi iskola épületébe tervezték, nem tudom, mi van vele. Beszéltünk erről a polgármesterrel, talán a jövő évtől elkezdődik valami, mert Balavásárnak több testvértelepülése van, idehozzák a gyerekeket, és próbáljuk megtanítani őket szőni. De nem csak szőni, mert köztudott, hogy Kenden hagyomány kukoricaháncsból a különböző dísztárgyak, táskák készítése, ezt is szeretnénk népszerűsíteni.

– Azt mondta az előbb, hogy itt a pünkösd a legzsúfoltabb időszak, akkor kellett kivinniük a szövőszékeket is, hogy elférjenek. Pünkösdkor Csíksomlyóra szokás menni, nem Balavásárra…

– Általában távolabbról jönnek, itt egy éjszaka megalszanak, úgy mennek Somlyóra. Sokan jönnek külföldről, édesanyám egész sor kapcsolatot épített ki Magyarországon, sokat dolgozott külföldre is. Én már úgymond örököltem ezeket a kapcsolatokat. Most pünkösdkor is kb. húszan voltunk. 

– Ezeket a csodadolgokat kinek/kiknek szövi? Rendelésre, ajándékba?

– Inkább ajándékba készítem. Drágák az alapanyagok, emiatt az emberek nem nagyon rendelnek. Amikor édesanyám szőtt, nagyon sok munkája volt, meg lehetett élni belőle. Most már nem lehetne. Úgy látom, nem értékelik. Bánt is egy kicsit, hogy nem értékeljük azt, ami a miénk volt. A fiam is ért a szövéshez, már kicsi korában segített nekem, ő is tudna szőni, de elment külföldre dolgozni.

– Milyen jövőjét látja ennek a szép hagyománynak? 

– Sajnos, nem látok jövőt. A szövésnek egyáltalán, bár az erdőszentgyörgyi turisztikai központ próbálja a szövést is reklámozni. Az a baj, hogy a fiataljaink elmennek.