Forradalom után, lázadás előtt

Kezdődött azzal, hogy a német származású szomszéd srác elment. A nyolcvanas évek végét írtuk, és egyik napról a másikra hagyott itt minket.

Kezdődött azzal, hogy a német származású szomszéd srác elment. A nyolcvanas évek végét írtuk, és egyik napról a másikra hagyott itt minket. Csütörtökön még együtt fociztunk, következő hét péntekén már hiába fütyültünk az ablaka alatt, hogy jöjjön ki rosszalkodni, mert elvették a villanyt, sötét van és ez rengeteg jópofa lehetőséget nyújt, például sokkal jobban lehet „gyufázni”.

A lakótelepünkön naponta kaptunk híreket olyanokról, akik megkísérelték a NAGY ÁLMOT. Elindultak átszökni a határon, Magyarországra, mert innen menni kellett, ott viszont vártak minket a mieink – hittük naivan. S láttam a hatóságilag kopaszra lenyírt, összevert legényeket és lányokat, akiknek nem sikerült, és mindannyiunk elrettentésére pár napos cellakezelés után szabadon mászkálhattak a blokkok között, az Unic (magyarul: egyedi – üzlethelyiség neve) és a Triumf (magyarul: győzelem, szintén üzlethelyiség neve) között elterülő végtelen nagy térben, ahol a Bermuda-háromszög és az auschwitzi láger vonásai keveredtek a vidám gyerekek kacagásával, akik sikeresen lopták meg a Regátból érkező dinnyeárusokat nyaranta. Volt olyan is, akinek sikerült, Vargha Zoltán például kilométereket úszott le télen, hogy átérjen magyar földre.

Aztán moziba mentem, '89 karácsonya előtt pár nappal, s bár a Szabad Európa Rádióból értesültünk, hogy mi zajlik Temesváron, az egész messzinek és soha meg nem valósuló álomnak tűnt, hogy lesz majd nálunk is, és megbukik majd a Kondukátor és nem kell többet pionírnyakkendőt kötni, és a télikabátomon nem lesz számsor, ami az azonosításomra szolgál. A nagyobbaktól tudtam, hogy létezik farmer, nittszeges bőrkabátot már láttam, és hallgattam már a rádión Iron Maident és WASP-et.

A moziba aggódó szülők, nagyszülők tucatjai érkeztek be film közben, hogy kivigyék csemetéjüket. Értem Nagymamám jött. A főtéren már több ezer ember, én elindultam anyumat keresni. A Grand előtt álltam, amikor lekapcsolták a városban az összes fényt. Gyufázni lehetne most jól, és R. Z.-re, a német srácra gondoltam, aki akkor már valahol nyugatdajcsban élte gyufátlan életét.

Ekkor kezdtek lőni. Soha életemben olyan gyorsan nem szaladtam. És soha életemben nem fogom elfeledni a dörgő fegyverek ritmusát, le is tudtam játszani, még ma is a számmal, így, 25 év után. Gondoltam, hogy metálszámot írok belőle, de nem tudok zenélni, bár a demokrácia hevében mi is csináltunk zenekart Fülöp Rezsővel, a zeneipar örök életű Rezsőkéjével.

Így, 25 évvel a Forradalom után csak ülök, és nézek magam elé. A nittszeges bőrkabát már nem menő, farmerünk van dögivel, a zene mennyisége pedig elképesztő, habár a minőség nem mindig a kedvemre való.

Ülök, és számolom, kik mentek el az idén. Sokan, mennek, mert „itt nincs amiből megélni” – és igazuk van. Vagy mégsem? De, de, igazuk van.

Zoliról, a német srácról nem hallottam azóta sem, hogy elment. Rezsőke ma Olaszban tolja, Bresciában, és nem zenélünk már a Csontbrigádban, mert azóta sem tanultunk meg zenélni. Gyermekkori nagy szerelmeim közül gyakorlatilag az összes elvándorolt...

Így, 25 évvel a forradalom után csak annyit mondhatok, kell még egy lázadás. Ami most van, így, ebben a formában nem túl jó.

Felcser V. Örs