2020. szeptember 21., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A daliás, büszke fémkakas diadalmasan ágaskodik a Firtos-tető fölé, akárha ő uralná a legendás tájat. Van mire büszkének lennie. A csűrgaléria, amit a virágba borult, szép székely porta bejáratánál jelképez, pár év alatt a Sóvidék egyik leglátogatottabb látványosságává vált. Amióta több száz érdeklődő jelenlétében felavatták Vinczeffy Lászlóék felújított házának udvarán a Kakasülő Galériát, nagyon sokan fellátogatnak Atyhára nyaranta. A Munkácsy-díjas művész vidám szoborkertje és a különleges hangulatú kiállítóterek nyári tárlatainak híre a határokon túlról is vonzza a művészetkedvelőket. Pár éve aszfalt könnyíti a főúttól a magasba kanyargó négy kilométernyi kaptatót. Érkeznek is sűrűn a látogatók, noha a világjárvány és a védekezés szigorú szabályai miatt itt is a távolságtartás a meghatározó. A Művészek Atyhai Társaságának le is kellett mondania az idénre tervezett kiállítását. A házigazda viszont gondoskodott róla, hogy a galéria, amelyben még a lépcső is műtárgynak tűnik, ne álljon üresen. Saját képeit, szobrait állította közszemlére. És micsoda anyagot láthatunk! Bármely nagyvárosi kultúrközpont visszhangos sikerű tárlatává válhatna ez a válogatás, amely az erdélyi tradíciókban gyökerező figurális ábrázolás és a szakrális absztrakt kézfogását tükrözve érzékelteti, milyen sajátosan és érdekesen művelhető az igényes kortárs művészet a nagyvilágtól távol is, akár itt, a Fiasmál oldalában meghúzódó, hagyományőrző kis faluban. 

Mint több más alkotó, Vinczeffy is elmélyült, intenzív munkára fordította a karantén idejét, és utána is művészete kiteljesítésére használta fel a bezárkózás, a csendes befelé fordulás heteit. Tennivaló amúgy is mindig akad egy ilyen helyen, ahol minden sokkal kitettebb a természeti elemeknek, mint városi környezetben. A szeptember eleji látogatásunk előtti napon is vihar próbálta megtépázni a csűrépület csatornáját, tartozékait. A Kakasülő Galéria ellenállt, mégis volt némi javítanivaló, amit a gazda hamar el is végzett. A szoborkert „népességére” is folyton figyelni kell. Télen fagy, máskor eső, jég, szélvihar, hőség, nedvesség kezdi ki a színes famunkákat. Volt olyan mű, például a Lélekhajó, amelynek elkorhadt, megrongálódott az egyik része, azt fel kellett újítani, ki kellett cserélni. És mindegyre újabb alkotásokkal gyarapszik a nevető domboldal. Eddig nem látott különös szereplők, modern jelek és jelképek bukkannak föl évről évre a gyümölcsfák között. Van úgy is, hogy a szobrász átcsoportosítja őket, a tarka látványt, az esetenként mozgó, mobil, alkalmanként hangot is kibocsátó plasztikák derűs együttesét sohasem lehet megunni. 

Ha a csűrkapu tágra nyitva, nem csak a nagy oldalablakon, de elölről is beáramlik a fény. Nehéz úgy fotózni a festményeket, szobrokat, hogy szépségüket, titkaikat minden oldalról feltárhassák. Így is lenyűgözőek. A lenti, bejárati részen éppen úgy, mint a felső két színtéren, illetve a külön bejáratú, alacsony, kis Homloktörő Galériában. Csak sajnálni lehet, hogy az egyéni technikai leleménnyel megfestett nagy képek belső fénye nem tud a fotókon a maga teljes intenzitásában felizzani, és a szobrok, e fantáziadús alakzatok természetes rajzolata, a különböző faanyagok szépsége sem érvényesül eléggé, nem kelhetnek életre a felületek játéka keltette látványelemek. Ezért is jó mindezt „élőben” látni, előre jelezve a látogatási szándékot. Sokan felkeresték a Vinczeffy-portát, a nyári hónapokban jóval meghaladta a százat a csodalátni érkezők száma. Előttünk egy bukaresti család volt kíváncsi a kertre, galériára. Bizony, a Kárpátokon túl is hallottak az atyhai létesítményről.

Vinczeffy László, a Magyar Művészeti Akadémia tagja jövő tavasszal tölti a 75-öt. Olyan lendülettel és energiával dolgozik, mintha 25 lenne. A régi kis szülői házból fájó derékkal, de a látogatóknak örömöt szerző elégtétellel sorra cipeli ki az utóbbi időben készült kisebb-nagyobb szobrokat. Ezeknek már nem jutott hely a kiállításon. Gyűl, gyarapszik egy következő potenciális bemutatkozás anyaga. A fa mostanában nagyon elbűvölte. Egy tömbből faragott, a művész grafikai világára is emlékeztető, fura, képzeletfeszegető, szürreális formák, más-más színű, korú, keménységű faalakzatok képesztik el a nézőt, és késztetik arra, hogy kezével is végigsimítsa a gonddal, hozzáértéssel, szeretettel megdolgozott műtárgyakat. Még olajfából is van fantáziaszüleménye. Igazi kuriózum, elvégre nem vagyunk az olajfák hegyén. De ez is érzékelteti: amihez Vinczeffy hozzányúl, azt élettel igyekszik feltölteni. Az értelmes élet egyik lehetséges példája, egy merésznek tűnő gondolat és álom realitássá váló metamorfózisa mutatkozik meg ezen a nem is oly régen még világvégeként lesajnált helyen.


Ikrek



Kibontakozás, Emlék és Szimmetria a Homloktörőben