Fényképekbe rejtett hat és fél évtized

Incze István festői fotói

Az élet aurája, Az idő lámpása, Fecskék helyett varjak szálltak, Elsodort falu, Magyarország Patrónusa – néhány, címekben is rögzített mozzanat Incze István marosvásárhelyi fotóművész alkotói világából, amelyet az április 6-ai tárlatnyitón barangolhatott be a Bernády Ház emeleti galériájának közönsége.

A Búcsút int az ősz a nyárnak címet viselő retrospektív kiállításon az áprilisban 80. születésnapját ünneplő, AFIAP titulussal kitüntetett fotográfus hat és fél évtized művészi termését vonultatta fel a telt házas publikum előtt. 

A megnyitó első perceiben a tárlattal azonos című magyar nóta teremtett nosztalgikus hangulatot, majd Nagy Miklós Kund, az est házigazdája köszöntötte az egybegyűlteket, hangsúlyozva, hogy ez nem az elmúlás fölötti kesergés pillanata, hanem örömünnep, hiszen az ünnepelt jó erőben, tele munkakedvvel éli meg a kerek évfordulót. A méltató a jeles alkalomra készült, igényes kivitelezésű fotóalbumot is a jelenlevők figyelmébe ajánlotta, amely Incze István művészi pályáját körvonalazza szavakban és szebbnél szebb képekben. A festőművész apától és iparművész édesanyától született alkotó életútját Nagy Miklós Kund David Hockney és Martin Gayford A képek története című könyvének egyik gondolatával állította párhuzamba, miszerint a fényképészet a festészet gyermeke. Ezt igazolja a fotóművész alkotásainak jellegzetesen gazdag, árnyalatokat ütköztető vagy harmóniában találkoztató színvilága is.

– Van valami időszerűség a képek elrendezésében, hiszen úgy következnek egymás után, ahogy az értük kapott díjak. Az itt látható munkák közül majdnem mindenik díjazott – tette hozzá a méltató. Nagy Miklós Kund arra is felhívta a figyelmet, hogy Incze István fotói nagymértékben igyekeznek elrugaszkodni a valóságtól, ezt szolgálják az egy adott kor hangulati sajátosságait kifejező, illetve gondolatokat, érzelmeket kivetítő kollázsszerű kompozíciók. 

Időn kívül a fotólaborban

Az ünnepelt a mögötte lévő idő virtuális fotóalbumának átlapozására hívta az egybegyűlteket, amelyben a saját rajzaival elégedetlen kisgyermek bánatától a fizika, ezen belül az optika és a fényképezőgép izgalmas világától rabul ejtett fiatal útkeresésén át a művészi beteljesülésig minden jelentősebb élethelyzet nyomon követhető. Az album első oldalán látható gyenge gyermekrajzok után az évek múlását jelző pár tiszta lap, majd a világ megörökítésére vágyó fiatal nagy felismerése következik: „a fényképezőgép tudja azt, amit én nem tudok”. A későbbi művészt elsőként édesapja bátorította a megtalált új úton, így 1958-ban karácsonyi ajándékként megkapta az első fényképezőgépét, egy kétaknás Lubitelt. 

– Az első tekercs filmet még Marx Jóska bácsi (sz. m.: Marx József néhai fotóművész) hívta elő nekem baráti alapon. Feldobódtam attól, hogy milyen nagyszerű dologra találtam, hiszen a fényképezőgép még azt is rögzíti, amit az ember talán nem is vesz észre. 

Egy József-nap alkalmával a tizenhat éves ifjú megkérdezte a fotóművésztől, mi lenne, ha egy délután, amikor senki nem dolgozik, ő maga hívhatná elő a képeit az Új Élet szerkesztőségének fotólaborjában. A kedvező válasz után következő derűs történet, amikor a sárgászöldes fényben hosszú órákon át szorgoskodó tizenéves a munka hevében az időérzékét is elveszíti, részletesen le van írva az albumban. Incze István ezután állt édesapja elé a kéréssel, hogy saját fotólabort szeretne, amit szülője és Kákonyi József segítségével meg is valósított. Az újabb kívánság a fotóklubtagság volt, ami több mint tíz évvel később, 1977-ben vált valóra, amikor az egyetemet végzett fiatalember – Horváth Imre, a vásárhelyi fotógyár megalapítója segítségével – már színes fotók előhívására alkalmas fotólaboratóriummal rendelkezett. 

Ezután egymást követték a sikerélmények az 1978-as bukaresti szalon kiállítására való beválasztástól az első külföldi, manilai megmutatkozáson át az első, második és harmadik díjakig és dicséretekig. A visszapillantó tárlat a kitüntetések kronológiáját is felidézi.  Incze István számára azonban a legnagyobb elismerést az jelentette, amikor egy-egy tárlatról ellopták a képeit. Ez háromszor fordult elő, többek között egy budapesti kiállításon is.

A meditáció ajándékai

A fotóművész azonban a számos pozitív visszajelzés ellenére sem volt elégedett a munkájával, mert úgy érezte, alkotásai nem elég festőiek. Ekkor jött segítségére klubtársa, a néhai Török Gáspár, aki megismertette a Cokin szűrőkkel és azok hatásával. A Bernády Házban nyílt tárlaton külön terem mutatja be az így készült munkákat, míg a belső, nagy teremben a többnyire digitális technikával készült témás képekben gyönyörködhet a látogató.

Ahogy azt Incze István a fotóalbumában is megvallja, a témák meditáció alatt, az önreflexió pillanataiban találtak rá, és előfordult, hogy egy ötlet kapcsán vitába szállt önmagával. Így történt a Magyar Piéta megszületése előtt is, amikor az a gondolat jutott el hozzá, hogy a magyar nemzet évszázados kálváriája megegyezik Jézus kálváriájával. 

A kiállítást egy 11 részes sorozat zárja le, amely a Búcsút int az ősz a nyárnak című nóta egyes sorait jeleníti meg. Az utolsó fotó címe: Utánunk is újak jönnek…

Összegzésként Incze István elárulta, hogy számára a fotózás az elmúlt hat és fél évtizedben mindössze 10%-ban jelentett örömöt, megelégedést és 90%-ban csalódást, az alkotás vágya azonban minden statisztikát felülír, éppen ezért letett arról a szándékáról, hogy abbahagyja a tűnő pillanat művészi tetten érését.