Fény a rácsokon

Összefűzött kötetként újra kiadták Csiha Kálmán két önéletrajzi regényét

Kilencven évvel ezelőtt született Csiha Kálmán, Erdély 44. püspöke. A 2007 novemberében elhunyt lelkipásztor, író, memoáríró, költő, templomépítő és – nyugdíjazását követően – vándorprédikátor születésének évfordulóján számos eseménnyel emlékeztek és emlékeznek meg róla Erdély-szerte. Az elmúlt héten két ilyen rendezvényen is részt vehettünk: a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron mutatták be Csiha Kálmán két régebbi kötetének egy könyvbe szerkesztett újrakiadását, valamint ugyanazon hét végén, múlt vasárnap a nagybirtokos nemesi családban született későbbi püspök családi címerét helyezték el a lehető legméltóbb helyen, egykori szolgálatainak helyszínén: a kolozsvári Farkas utcai templomban, az erdélyi református nemesi családok tagjainak halotti címerei mellett.

A szóban forgó Fény a rácsokon – emlékiratok című kötet a kolozsvári Koinónia Kiadó gondozásában jelent meg, és Csiha Kálmán két korábbi önéletírásának anyagát tartalmazza: a Harangszó az elsüllyedt világból című, először 2006-ban megjelent memoárregényt, amely a régi békeidőknek, a család barantói birtokán eltöltött gyerekkorának, a második világháborúnak, a menekülésnek, majd az új hatalom berendezkedésének első éveit tartalmazza, valamint legnagyobb sikerű, számos nyelvre lefordított Fény a rácsokon (1992) című önéletrajzi írását, amelyben a börtönéveket írja le – Csiha Kálmánt az 56-os forradalmat követően, feljelentés megtagadása miatt, ártatlanul ítélték tízévnyi szigorított börtönre, az 1964-es amnesztiával szabadult.

A kötetet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kistermében mutatták be. A résztvevőket Nagy Alpár-Csaba egyetemi oktató, a kötet szerkesztője, Szász Tibor sófalvi lelkipásztor, Csiha Kálmán egykori, Gecse utcai segédlelkésze és Nagy Emese hárfaművész, Csiha Kálmán lánya üdvözölte, e kötetet – számos történetet, adomát tartalmazó, jókedvű és magával sodró beszélgetés keretében – ők ismertették. 

– Nagy megtiszteltetés, hogy szerkeszthettem ezt a könyvet, de sok szerkesztenivaló nem volt rajta, hiszen már a második kiadásról, két korábbi könyv összefűzött változatáról beszélünk, amely a kötetben szereplő második kötet címét kapta meg – mondta Nagy Alpár-Csaba, a beszélgetés moderátora. – A Fény a rácsokon című könyvet már a kilencvenes évektől ismerhetik, online is elérhető. A kötet Csiha Kálmán kisgyermekkorától egészen a börtönből való szabadulásáig tartó időszakot öleli fel, és az egészet retrospektív elemzésként, visszaemlékezésként írta meg, arról szól, hogy ezek az élmények hogyan határozták meg őt, későbbi életét. 

– Most olvastam a Harangszó az elsüllyedt világból című részt, a Fény a rácsokont megjelenésétől ismertem – tette hozzá Szász Tibor. – Az az érdekes, hogy már az az eltelt tizenvalahány év, amely az olvasás és az újraolvasás között eltelt, teljesen más történelmi korszakba helyezi az egészet. Egyszerű falusi lelkész vagyok, és tanult barátom egy nagyon szép szót használt arra, hogy Csiha Kálmán írói vénáját, stílusát meghatározza: parainétikus. Ez azt jelenti, hogy kivetített, túlvetített, túlexponált, megemelt mondanivaló, azzal a céllal, hogy jobban berögzüljön, és példaképpen szolgáljon. Én egy hasonló szép szóval egészíteném ki ezt a nagyon jó meghatározást: a ritkán használt kaofil szóval. A kalosz azt jelenti, hogy helyes, helyénvaló, sóval fűszerezett, a fil pedig fil: tehát a helyénvaló beszédnek a szeretete. És nem csupán a könyvben volt ez jellemző Kálmán bácsira, hanem egész életében ilyen volt a fellépése, habitusa, beszéde, prédikációja, de az is, amit közbeszédnek nevezünk, és magánbeszélgetéseit is ez jellemezte. Egy nagyon különleges és szép dolog volt ez annak idején. Amikor leírja a zsenge gyermekkorában történő, a helyes útról való kitérési próbálkozásokat, a családjának az azonnali reagálását, azt a komolyságot, amellyel helyretették, és úri gyerekhez méltó pályára állították, akkor felfedeztem, hogy honnan származott mindez. Ennek a kötetnek az igazi kincse – a történeteken, az élethelyzeteken és mindenen túl – a kulcsmondatok. Mindkét részben vannak kulcsmondatok, amelyek nagyon fontosak, például: „Megtanítottak, hogy arról, aki nincsen jelen, ne mondjunk rosszat”. Ez teljesen jellemző volt rá, és a kötetére is: aki nincsen jelen, arról nem mond rosszat, ám azok, akik vele szemben vagy az általános etikummal szemben egy bizonyos szintet gonoszságban, embertelenségben meghaladtak, egyszerűen nem is léteztek a számára. A könyvében tudatosan nem mond senkiről rosszat, ez a kaofil megközelítés, ellenben vannak személyek, akiket úgy „megdicsér”, hogy recseg belé. Ha elmarasztaló véleménye volt, akkor azt meg tudta nem sértő módon és nem rámutatva fogalmazni – a helyzetet felvázolva sugallta a saját viszonyulását és véleményét. Engem Kálmán bácsi kapcsán, mint lelkészt és öregedő embert, elsőként az a kérdés ragad meg, hogy mi volt igazából maradandó az ő munkájából? Annak a munkának, amelynek részesei lehettünk a hetvenes-nyolcvanas években, az eredménye hol van? Úgy gondolom, hogy Kálmán bácsi hatalmas, időkön és korszakokon keresztül ívelő hatása először is az inspiráció szintjén volt. Embereket tudott inspirálni. Közderű tárgya volt a kerületben, hogy teljes epigontársaság alakult ki a papok között, akik a stílusát utánozták több-kevesebb sikerrel – mert oda kellett egy sárm és kellett egy egyéniség. Klasszikus eset, amikor egy pályázatnál ugyanazzal a Csiha-prédikációval készült mindhárom, vasárnaponként egymás után ugyanabban a templomban prédikáló szerencsétlen. Ilyen mélységekig ihlette meg hallgatóit az a szép és emelkedett stílus, amelynek Áprily és Ravasz László volt a két vezércsillaga nyelvben, emelkedettségben, szépségben, esztétikumban. A másik hatása: ha megnézzük az egykori, Kistemplomból kikerült marosvásárhelyi presbitereket, ifiseket, gyülekezetalapító civileket, észrevesszük, számos lelkész van közöttünk, aki onnan indult. Rengeteg lelkészi hivatást indított el, és ezt kilencven előtt is és után is tudatosan tette. 

Arra a kérdésre, hogy hogyan találkozott a kötetben szereplő történetekkel, Nagy Emese válaszolt: – A börtöntörténeteket nem ismertem úgy, ahogy a könyvben megjelentek. Ő soha nem úgy mesélt a börtönről, mint valami szörnyű helyről, de csak néhány derűsebb vagy érdekesebb történetet mondott el. Nem volt tabutéma, de egyrészt biztosan nem esett jól neki sokat emlegetni, másrészt már nem volt aktuális, ő soha nem siránkozott a múlton vagy sajnáltatta magát. A gyerekkori történeteket viszont annál inkább ismertem, már nagymamám, édesapám édesanyja sem mesét mondott nekem, hanem mindig a Barantót emlegette, úgyhogy amikor 2000-ben, sok nehézség árán édesapám és a testvérei visszakapták a szülői házat, már úgy mentünk oda, mintha hazamennénk. Szinte mindent ismertünk, ami a könyvben megjelent, sőt, még a gyerekeink is ismerték, mert édesapa erről sokat mesélt. Azt mondanám még el, hogy őt nagyon sokan ismerték mint lelkipásztort, mint nagyszerű szónokot, a közelebbi munkatársak ismerték a derűs természetét, a jóindulatát, amivel mindenki felé fordult, de valószínűleg kevesen tudják, hogy milyen rendkívüli humora volt. Nem csak poénkodott: olyan jó humorérzéke volt, hogy nagyon sokat nevettünk vele, annak dacára, hogy milyen nehéz élete volt édesanyámmal együtt, gyakorlatilag egész életükben – mint ahogy mindannyiunk szüleinek és nagyszüleinek is. Ők a derűvel át tudtak lépni a nehézségeken, és azt hiszem, erről a derűről szól az első könyv, a gyerekkor. A második pedig arról, ami ugyancsak átsegítette őt mindenen: a hitről. Mert ez volt mindennek az alapja, és ez a két dolog olyan szerencsésen találkozott nála, hogy mindannyian éreztük az áldásait. 

A Gecse utcai irodában volt egy körkörös védelem, a Kálmán bácsi védelme – tette hozzá Szász Tibor. Egy roppant leterhelt emberről volt szó: 107 gyülekezet tartozott a marosi egyházmegyéhez, amelynek esperese volt, 14.000 lélek a Gecse utcához, 250 konfirmandus volt első-másodéves. Péntek déltől vasárnap éjfélig folyamatosan zajlottak a vallásórák, kátéórák, irgalmatlan mennyiségű feladat volt mindez. Négyen voltunk lelkész jellegűek, valamint a kedves irodások, tehát hat hadba hívható ember. Próbáltuk megvédeni őt attól, hogy fölösleges üresjáratokkal terheljék. De egyszer például jött egy egyszerű munkásember, aki csak vele akart beszélni. És elmesélte, hogy együtt voltak a börtönben, és ő hozta a verseket haza onnan. Kálmán bácsi verseket írt fejben, majd megtanította a szabadulás előtt álló cellatársnak, aki a családnak elmondta őket. Ez az ember volt az egyik. Nem tudjuk elképzelni, hogy milyen szörnyű dolgok történtek akkoriban, hogy milyen stressz alatt lehetett a börtönben, és ezt el sem lehetett később mondani. Sokan beleroppantak vagy öngyilkosok lettek. És a halál küszöbén túlról, ilyen élménytárral, mint a Kálmán bácsié, nem csak visszajönni, hanem talpra állni és világot teremteni, püspökként korszakosat alkotni nem kicsi teljesítmény. 

Nagy ajándék volt nekem, hogy életútinterjúkat és egy memoárkötetet szerkeszthettem csodálatos marosvásárhelyi emberekkel, börtönt járt lelkipásztorokkal: Csiha Kálmánnal, Fülöp Dénessel, Bustya Dezsővel, Varga Lászlóval. Azt vettem észre, hogy mindhármuknál ez a rengeteg rémisztő élmény azt a poszttraumatikus növekedést hozta, hogy az isteni oltalomba és a védettségbe vetett töretlen bizalmuk és hitük életük végéig megmaradt. Ők ebben növekedve jöttek ki a börtönből – mondta Nagy Alpár-Csaba, majd a közönség kérdéseivel ért véget a számos történetben gazdag, a Nagy Emese hárfajátékával gazdagított, jó hangulatú könyvbemutató. 

Ahogyan a fentiekkel kapcsolatosan Ősz Sándor Előd levéltáros, Csiha Kálmán életútjának jó ismerője írja a kötet hátoldalán: „A kötet második része a Krisztus-látás könyve. Csiha Kálmán Krisztus-látása nem misztikus élmény, ő mindig az eszébe jutó igeversben, a mellette felhangzó egyházi énekben, a felebarát szavában látja meg a Megváltót. Az önéletírás első része pedig a Krisztus-látáshoz vezető utat írja le. Arcok elevenednek meg, akik meghatározták életének kezdeti szakaszát. Közben van két impériumváltás, háború, forradalom, de ott van Isten is. Erről vall ez a könyv.”

Fotó: Nagy Tibor