Felnőtté válásom kettős története

Az élet meghatározó pillanata a felnőtté válás, amely néha keserű emlékként, máskor meg kedves élményként épül be életrajzunkba. Gondolom, arra a pillanatra mindenki emlékszik, mert az életben – általában – csak egyszer sikerül, de az végérvényes, és elkísér a sírig, még akkor is, ha időnként levetnénk vállunkról a felnőttkiváltság terheit.

Siklódy Tibor festménye

Az élet meghatározó pillanata a felnőtté válás, amely néha keserű emlékként, máskor meg kedves élményként épül be életrajzunkba. Gondolom, arra a pillanatra mindenki emlékszik, mert az életben – általában – csak egyszer sikerül, de az végérvényes, és elkísér a sírig, még akkor is, ha időnként levetnénk vállunkról a felnőttkiváltság terheit. Bizony, nemegyszer visszasírjuk gyermeklétünk felelőtlen szabadságát, mert a felnőttkor sem kecsegtet mindennap boldogsággal.

Felnőtté válásom történetét onnan kell elkezdjem, amikor 1962-ben hozzánk is betört az osztályharc nagyhangú csatája – a téeszesítés; politikai gazdaságtanból tanult kifejezés szerint a mezőgazdaság szocialista átalakítása. A betörés szó azért illő és találó, mert mindez legalább akkora rombolást hozott a falunak, mint egy tatár vagy orosz betörés valamelyik háborúban. Mivel a történetírás ennek a szomorú emlékű téeszes betörésnek idejét följegyezte, onnan tudom visszaszámlálni első felnőtté avatásom valós időpontját.

Alig tízéves, mezőségi földműves gyerekként jártam szülőfalum iskolájának harmadik osztályába. (Jobban szerettem volna parasztgyereket írni, de a mai ifjúság már nem érti és nem érzi annak a szónak sokat jelentő zamatát.) Igazi telek voltak akkor mifelénk, csikorgó havas utakkal, befagyott patakokkal. Romlatlan falusi világban jókedvvel és bőséggel dolgoztak az emberek, pedig csak bezárt szobában és félhangosasan lehetett kérni az Isten jókedvű és bőséges áldását. Déli harangszó kísérte hógolyózós hazamenetelünket, amikor az utca szájában feltűnt édesapám alakja, ahogy szánba fogott két tehén előtt, hátratett kézzel jött felénk. A termőföldek trágyázásának ideje volt, a havas úton jól csúszott a megrakott szán. Pár méterrel hátrább édesanyám is jött a másik két tehén előtt, s ahogy összetalálkoztunk, édesapám hátraszólt:

– Vedd el a fiunk táskáját, vidd haza, elég nagy már ahhoz, hogy utánam elvezesse a két tehént – ezzel adta tudtomra, ő megy elöl az első szánnal, s én utána a másik szán előtt. Így mentünk végig a falun, néha megállva domb előtt pihentetni a marhákat, vagy kezet fogni a szembejövőkkel. Érdekes, akkor volt idő megkérdezni és meghallgatni minden embert, akivel találkoztunk.

A falu pár lovas szánjával olyan szépen kiverték az utat, hogy sem állatnak, sem embernek nem lehetett rossz helyen letérni, mégis jól esett gyermeklelkemnek édesapám felé szálló dicséret:

– Nagy fiad van, Jóska, ha már el tudja vezetni a két tehént.

Aztán lassan kiértünk a faluból a felszegi tagba, édesapám szépen lerakta az első szánról a trágyát, utána a másikról is, én pedig azért izgultam, minél hamarabb menjünk vissza, lássa a falu: az egyik szánt én vezetem. Amikor a falu közepére értünk, ugyanúgy hátratett kézzel lépkedtem a két tehén előtt, mint édesapám, mert már felnőttnek éreztem magam: el tudok vezetni két járomba fogott szarvasmarhát, Csokrost és Pirost.

Rendtartó református falumban régi hagyomány szerint konfirmálás után már legény lesz a fiúból, akár egy éjszakán átnyúló bálba is elmehet, mert egy legényt már nem lehet hazaküldeni. Ő már nem gyermek, hiába csak tizennégy éves. Konfirmálásom idején már jól benne voltunk a mezőgazdaság szocialista átalakításának sodrában. Akkor még nem tudtuk, hogy mindez addig fog tartani, amikor majd eljutunk oda, hogy már az sem lesz, amit átalakítsunk. Családunk személyes részvétele ebben az átalakításban azt jelentette, hogy a téesz előtt volt öt fejőstehenünk az istállóban, a téesz megalakítása után egy, esetleg – jobb években – kettő.

Abban az évben jutottam be a városi középiskolába, s első bált megélt legényként ott dolgoztam szüleimmel a Csonkán, szárítottuk a takarmányt. Ahogy a nap elérte a keresztúri erdő tetejét, édesapám felém fordulva kiadta a parancsot:

– Menj haza, fogd be a szekérbe a két tehént, s gyere ki velük, hogy vigyük haza a takarmányt.

Édesanyám aggódva fordult édesapám felé:

– Nem félsz, hogy egyedül nem tudja befogni a kettőt?

– Elég nagy fiú már, ’sze konfirmált – nyugtatta meg édesapám. Lehet, még érveltek kétféle szemléletük alapján, de én már egy szót sem hallottam a szülői aggódásból, rohantam büszkén hazafelé.

Valahogy megérezte a két tehén is, hogy most ifjú gazdájuk vizsgázik, amíg kerestem a járompálcát, olyan mozdulatlanul tartották nyakukat a járomban, mint modell a szobrászműhelyben. Nyár volt, délutáni csend. Az emberek nagy része a mezőn, én az elmaradhatatlan szalmakalappal a fejemen büszkén lépdeltem két lépéssel a tehenek előtt, s amikor felnőtt komolysággal megálltam az első szénaboglya mellett, édesapám odajött és kezet fogott velem. Azt hiszem, életemben először fogtunk kezet édesapámmal úgy, mint férfi a férfival, mert abban a pillanatban az ő szemében már felnőtt voltam.

Marosvásárhely, 2013. április 8-án