Felnőni a feladathoz

Búcsúbeszélgetés Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzullal 

 

Január 31-én végleg távozik őrhelyéről Zsigmond Barna Pál, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezetője. Marosvásárhelyen, ahol felnőtt és iskolába járt, valamint Székelyföld sok más településén, ahol megbízatásának hat éve során megfordult, az erdélyi magyarok helyzetét értő és átérző emberként, diplomataként osztozott gondjainkban és örömeinkben.

 – Mit hozott és mit visz magával Zsigmond Barna-Pál főkonzul, aki két haza, két otthon között szőtte hat éven át a kapcsolatokat? – kérdeztük a távozása előtti utolsó beszélgetés alkalmával.

 – Hoztam magammal mindazt, amit 18 éves koromig Marosvásárhelyen tanultam, amivel utána Budapesten és az életben ki-

egészítettem a tanultakat. Hoztam otthonról egyfajta eligazodást a világban, a menet közben elsajátított ismeretanyagot, tapasztalatot, hoztam a közügyek, az erdélyi magyarság ügye iránti érdeklődést és tenni akarást. Hoztam mindazt, amire gyermekkoromban neveltek, amit a magyarországi években a különféle tevékenységek közepette is megőriztem és követtem itteni munkám során, amit próbálok gyermekeimnek is továbbadni. 

Egy nagy szellemi tarisznyát viszek magammal, ami tele van rengeteg élménnyel, barátsággal, örömteli eseménnyel, és azzal a hat évvel is, amennyivel öregebbek lettünk. Ilyenkor az ember leginkább a jót hangsúlyozza, hiszen ebből volt sokkal több. Viszem a honosítás jelentette élményt a könnyes tekintetekkel, amit az eskütételek során átéltünk, azokat a pillanatokat, amikor sikerült valamilyen ügyet előremozdítani. Viszem azokat a kellemetlen pillanatokat, amikor büntetést rónak ki a magyar himnusz elénekléséért, vagy adminisztratív akadályokra hivatkozva több száz gyermek sorsával játszanak a marosvásárhelyi római katolikus iskola esetében. Mert a nehéz pillanatok sem hiányoztak az elmúlt hat évből, és ezekre gondolva kell a továbbiakban is fognunk egymás kezét, hátha az ilyen és hasonló ügyekben is sikert tudunk elérni. 

 – Az érkezéskor hozott batyuban a közügyek iránti érdeklődést említette. Amikor budapesti otthonából „hazajött”, kimagasló családi példaképekkel kellett „felvennie a versenyt”. Először is a dédapával, Farczády Elek egykori tanárral, iskolaigazgatóval, a Marosvásárhely történetét felkutató történésszel, aki a Teleki Téka könyvtárosaként felfedezte a hatodik magyar nyelvemléket. Rajta kívül a nagyapával, dr. Teleki Endrével, akit köztiszteletben álló ügyvédként ismertek és szerettek Marosvásárhelyen. Mire kötelezte, kötelezi az ő példájuk, a tőlük kapott örökség?

 – Az ember mindig jön valahonnan, és megy valahová, keresi a helyét az életben, és ebben családja is segít eligazodni, különösen, ha olyan személyekről van szó, akik számára kedvesek, akiket ismert, akiknek munkásságáról mások is azt hangoztatják, hogy derekasan megállták a helyüket az életben. Valóban a dédapám a legrégebben élt olyan családtag, akire a családi élő emlékezet még személyes élmények alapján hivatkozni tud. Bár kisgyermek voltam, amikor meghalt, mégis egyfajta példaképet és igazodási pontot jelent számomra. A vártemplomi református egyházközség gondnoka volt, gyakran közölte várostörténeti témájú írásait, előadást tartott a Kemény Zsigmond Társaságban. A Teleki Téka és a Bolyai iskola, ahol alkotott, mindig egy kicsit őt is jelentette. 

Nagyapámhoz, aki másféleképpen, de a szakmája révén szintén jelen volt a közéletben, nagyon sok személyes élményem fűződik, és komoly szerepe volt abban, hogy jogász lettem. Gyermekkoromban sokat mesélt nekem a jogi esetekről, és rendszeresen magával vitt a Bolyai utcában levő cukrászdába, ahol jogászok, ügyvédek ültek, és jogi történetekről szóló szavaikból láthattam, hallhattam, hogyan dolgozik a jogásztársadalom, az ügyvédek. Ezek az élmények is meghatározóak voltak a jog iránti érdeklődésem felkeltésében. A déd-apám, nagyapám példája ihletett abban, hogy a közélet felé mozduljak el, ugyanakkor hálás vagyok szüleimnek, akik nem voltak közszereplők, de úgy neveltek, hogy természetes módon a legnagyobb hatással voltak az életemre. 

– Tudom, hogy Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán jelentős mennyiségű, sokszor igencsak megterhelő tevékenység folyt az elmúlt hat év során. Számszerűségében ez hogyan mérhető, és az eredmény milyen elégtételt jelentett a munkatársak és természetesen a főkonzul számára is?

 – Valóban nagyon jó csapat dolgozik a főkonzulátuson, ahol az első pillanattól kezdve teljes odaadással vettünk rész a honosítási folyamatban. Az első időben, mint azt már többször elmondtam, két műszakban végeztük a tevékenységet, és minden kolléga átérezte annak felelősségét, hogy mit jelent a honosítás. Arra törekedtünk, hogy a hozzánk forduló ügyfelek érezzék, hogy megoldódnak a dolgaik. Nap mint nap ebédszünet nélkül tartunk nyitva, hogy aki hozzánk jön, fogadni tudjuk. A csíkszeredai a legnagyobb forgalmú honosítási képviselet, és igyekeztünk felnőni ehhez a feladathoz. A magyar közigazgatás nagy sikerének és jelentős teljesítményének tartom, hogy a honosítottak száma rövid idő alatt eléri az egymilliót.

 – Az anyaországhoz és Erdélyhez is kötődő diplomataként mit gondol, sikerül-e megértetni a magyarországi közvéleménnyel, hogy a honosítás, a magyar állampolgárság újrafelvétele a határokon kívül az idősebb nemzedékek számára egyfajta erkölcsi elégtételt jelent, és kevés kivételtől eltekintve nem abból a célból kérik, hogy kitelepedjenek Magyarországra?

 – Szerintem a magyar társadalom elfogadta ezt. Ha megnézzük, hogy az elhíresült 2004-es népszavazás még megosztotta a magyarországi közvéleményt, örömmel állapíthatjuk meg, hogy a romániai magyarok részéről megfogalmazódott igényre válaszolva 2010-ben az Orbán Viktor vezette kormány előterjesztése nyomán a magyar Országgyűlés 99 százalékban szavazta meg a honosításról szóló törvényt. Ez annak a jele, hogy a magyar társadalom megértette a kérdés fontosságát, és ma már nemzeti konszenzus övezi a honosítást.

Korábban voltak olyan időszakok, amikor a magyar kormány nem érezte fontosnak a romániai magyarok érdekeinek védelmét, de ezek az idők elmúltak, és ma már Magyarország alkotmányos felelősséget visel a határon túli magyarokért.

 – Milyen arányban kérték a magyar állampolgárságot a fiatal korosztályok képviselői, és lehet-e tudni, hogy milyen célból tették?

 – Nagyon sokan voltak nálunk fiatalok és idősebbek is, és bár személyes szándékuk nem mindig derül ki, az érzelmi dimenzió volt a meghatározó, amit az is jelez, hogy a honosítottaknak csak a 30 százaléka adta be az útlevélkérést. Vita tárgyát képezi, hogy ez a kivándorlást segíti-e vagy sem. Mi azt látjuk, hogy sokan kérik azok közül, akik már kint dolgoznak, és tapasztalatunk szerint az állampolgárság nem ösztönzi a kivándorlást. Előfordul ugyan egy-két eset, másrészt viszont megtart Erdélyben vagy visszahoz embereket, akik nagyobb biztonsággal jönnek-mennek. Tudunk olyan családokról, akik Magyarországról költöztek vissza a Székelyföldre. Összességében nem az állampolgárság elnyerése, hanem a gazdasági helyzet, a munkahelyek hiánya, az alacsony kereset az oka a kivándorlásnak. 

 – Főkonzulként hogyan tudta segíteni a magyar–magyar kapcsolatok alakulását, és milyen téren születtek látványos eredmények?

 – Igyekeztünk a kovász lenni, hiszen 2010 óta a kormánypolitikában világos stratégia alapján jelentős mértékű támogatás irányul a határon túli magyarságnak. A főkonzulátus ezen a téren javaslatokat tett, véleményt mondott, projekteket segített. Minden területen próbáltunk hasznosak lenni, hiszen nagyon sok közösségbe eljutottunk, és jelzéseket tudtunk adni arról, hogy mi történik egyik vagy másik településen, amit gyakran konkrét lépések követtek. Előfordult, hogy mi kezdeményeztünk dolgokat, vagy a mások kezdeményezése mellé álltunk, egyszóval katalizátorok voltunk a magyar–magyar kapcsolat-

rendszerben. Voltak saját kezdeményezéseink, programok, adománygyűjtések, rendezvények, adott esetekben partnerekkel együtt szervezett közös tevékenységek, Marosvásárhelyen például az egyházakkal, politikai szervezetekkel, a Sapientia egyetemmel, az iskolákkal, önkormányzati intéz-

ményekkel, a filharmóniával, a megyei múzeummal, a Lazarénum Alapítvánnyal, a Marosvásárhelyért Egyesülettel, a Lorántffy Zsuzsanna Egyesülettel, a Ski and Bike Egyesülettel, a Jazz&Blues Clubbal.... 

 – Készült-e statisztika arról, hogy hány településen vett rész valamilyen rendezvényen az elmúlt évek során?

 – Ilyen számításokat nem végeztem, de az biztos, hogy munkatársaimmal együtt fontosnak tartottuk, hogy az irodai munka mellett járjuk a terepet egész Székelyföldön Marosludastól Kézdivásárhelyig, Szászrégentől Barótig. Ahova hívtak, és el tudtunk menni, örömmel vettünk rész, és próbáltuk előrelendíteni a hasznos kezdeményezéseket. 

 – Ebből a gazdag élményvilágból mi az, ami kiemelkedik a sok emlék közül?

 – Nagyon sok különleges élményem kötődik Marosvásárhelyhez és környékéhez, ilyen például a bolyais világtalálkozó, a marosszentgyörgyiek Baricz atya vezette csoportjának állampolgári eskütétele Csíkszeredában. Számtalan eseményre emlékszem a Vártemplomból vagy a Kultúrpalotából, a Forgatagra, a szovátai síversenyre, a kelementelki borversenyre, a Szászrégeni Magyar Napokra, a segesvári és marosludasi Petőfi-szobor avatására, a nyárádszeredai focitornára, a bergenyei székelykapu-avatásra, az erdőszentgyörgyi városnapokra, hogy csak néhányat említsek a sok közül. 

 – A sport terén is aktív volt a főkonzulátus, talán ez is megérdemelne néhány szót…

 – A több sportág közül, amit űzök, egyik kedvencem a foci, és a konzulátus csapata több alkalommal játszott a marosvásárhelyi 

újságírók híres Pressing csapatával, de az eredményekről elegánsabb, ha nem beszélünk, nehogy ne jelenjen meg ez az interjú... A Harmónia kupa keretében az önkormányzati képviselőkkel is megmérkőztünk. 

 – Mi okozott bosszúságot, és minek tudott főkonzulként és magánemberként is örvendeni? 

 – Bosszúságomra Marosvásárhelyen továbbra is alig lehet kétnyelvű feliratokat látni, ez nagyon kevés a magyar lakosság arányához képest, és még mindig nehézségekbe ütközik a magyar nyelv használata. Ennek kapcsán sokat lehet tenni, ha az élet minden területén használjuk az anyanyelvünket, amelyhez joga van minden magyar embernek. Teljesen érthetetlen számomra, hogy a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum esetében miért nem lehet egy adminisztratív problémát megoldani, ami a hivataloknak a kötelessége lenne. 

 – Reménykedhetünk-e a konzulátus kihelyezett vásárhelyi irodájának a megnyitásában?

 – Magyarország szeretné a marosvásárhelyi irodát megnyitni, és bízunk abban, hogy román barátaink megértik, hogy ez nem csupán a magyar emberek érdeke, hanem a város, a megye és ezen belül a román lakosoké is, ami hozzájárulhat a román–magyar gazdasági és kulturális kapcsolatok további fejlesztéséhez. 

 – Meglátása szerint az eltelt hat év alatt hogyan alakult a romániai magyarság helyzete?

 – Azt látjuk, hogy a magyar ügynek vannak barátai, és olyanok is, akiknek örömet okoz, ha bántják a magyarokat, visszaszorítják a magyar nyelvet, nehéz helyzetbe hoznak magyar intézményeket, de bízunk abban, hogy lehet olyan szövetségeseket is találni román oldalon, akik nem a problémát, hanem a megoldást keresik. Örvendetesnek tartom, hogy megvalósult Erdélyben egy magyar–magyar összefogás, ami lehetővé teszi, hogy csak annyiban foglalkozzunk saját magunkkal, amennyiben ez a közösség javát szolgálja, kifelé pedig egységesen tudjuk képviselni az érdekeinket és álláspontunkat, mert az elmúlt évek is nehezek voltak, de a következők sem ígérkeznek könnyűeknek. Ezúton is gratulálok a decemberi választási eredményhez.

 – Ki fogja folytatni Zsigmond Barna Pál munkáját?

 – Az új főkonzul érkezéséig Farkas Balázs konzul látja el teljes jogkörrel a feladatot, én pedig Budapesten a közéletben folytatom a tevékenységet.

 – A Zsigmond család öt fia hogyan érezte magát Csíkszeredában?

 – A fiaink már kezdettől fogva beilleszkedtek, és szerették a Petőfi Sándor általános iskolát és a Márton Áron gimnáziumot, amiért hálás vagyok a tanáraiknak. Ezenkívül jégkorongoztak a Sportklub színeiben, és rövid időn belül annyira csíkiakká váltak, hogy egy hónap után az egyik fiam a hokimeccsről hazajövet kijelentette: édesapám, nem jó a „kaszkám”. 

 – Érez-e nosztalgiát most, induláskor? 

 – Nagyon nehéz elválni, mert sok a barátunk, az élményünk, de ez a feladat nem tarthat örökké, hiszen a négy évre szóló megbízásomat már kétszer meghosszabbították, és tudomásul kell venni, hogy egyszer vége van.

 – Köszönöm a beszélgetést!