Irigylésre méltó ifjabb kartársaim minden valószínűség szerint témafüzetet viselnek magukon.
Irigylésre méltó ifjabb kartársaim minden valószínűség szerint témafüzetet viselnek magukon. Zsebben, kézitáskában, rögzítőn, telefonban hordják az ötleteket, amik hirtelen eszükbe jutnak bárhol, bármilyen mostoha és édes körülmények dacára. Ezekből születnek azután a hatvan-nyolcvan lájkot begyűjtő cikkelmények, krokik, vélekedések, beszólások. Azonnal lefirkantják az alapképletet, amiből a későbbiek során kifejtik a remekmíveket. Becses jószág tehát az újságíró notesze.
Nekem nincs efféle emlékeztetőm. Talán lustaságból, talán a kudarctól félve nem intézményesítettem. Miféle kudarc? – kérdezte valaki. Konkrétan attól tartok, hogy lefirkantok mondjuk az Eiffel-torony tetején a látványtól megrészegülve egy bombajó ötletet, és amire leérek, már meg is írtam gondolatban. Aztán hazamegyek hónapos szobámba, ahol csöpög a víz a falból, és hallom, miként rágja szét az ötödik köztársaságot a migránsválság, és amikor a noteszt előkaparom, marhaságnak tűnik az Eiffel-toronyban kiötlött téma, vagy már el is felejtettem, illetve gondolatban frappáns volt, leírva banális és uncsi. Tehát elejtem. A gép elé ülök és szórakozottan bepötyögök valamit, egy kezdőmondatot, ami megindíthatja az agyi gépezetet. Az a legjobb, ami hosszas előkészület nélkül, ott helyben süttetik, mint a pizza, kürtőskalács, mint a május elsejei nosztalgikus csórékolbász, azaz mititej.
Ami ennél sokkal súlyosabb, hogy nincs előjegyzési naptáram sem. Persze, anyagilag megengedhetném magamnak. Pompás lelőhelyeket ismerek, egyre szélesebb a választék az üzletekben, könyvméretű naptár bőrkötéses, monogramos, merített papíros változatban is beszerezhető. Ráadásul éveken át szeretteimtől újévre csicsásabbnál csicsásabb, komplexebb, turbógenerátoros határidőnaplókat kaptam ajándékba, amelyhez többszínű golyóstollat is mellékeltek, meg kis léniát, sőt olyik még svédacél, norvégmintás papírvágó késsel is fel volt fegyverezve. Benne voltak a világ összes országának távhívószámai, akkor is, midőn csak havonta egyszer lehetett a világ összes országait távbeszéddel megközelíteni, és komoly zavarban voltunk, miként éljünk a felkínált szabadságjoggal, ha januárban Zanzibárt hívom, akkor februárban Srí Lanka sem maradhat hoppon. Tartalmazott a naptárak naptára természetesen megyetérképet, a megyék székvárosával és gépkocsirendszám megyei jelzésével, benne voltak a legmagasabb csúcsok és a legmélyebb tengerárkok, de már hiányoztak belőle a régi naptárak elengedhetetlen tartozékai, a vásártartás dátumai Erdélyben, mikor hasznos a tyúkot tojásra ültetni, és mit mondott Jani bá, a furfangos székely ember az őt faggató pesti ficsúrnak stb. Újabban viszont egyes naptárkészítők újra figyelemmel vannak a felekezeti naptárakra is, azokat is mellékelik, hogy némelyik munkaadót figyelmeztessék: a nyugati rítusú húsvét máskor van, mint a keleti, és a munkáltatónak kötelessége kiadni a nemzetiségi ünnep- és szünnapokat.
Bármilyen vonzó is a naptár, bármilyen felbuzgó bennem a késztetés, hogy egész esztendő folyamán bejegyezzem meghívásaimat, kötelezettségeimet, a találkozókat, hivatalos határidőket, ez a megkívánás, rendvágy hamar elkopik, kirostálódik belőlem. Úgy február derekán – a legtovább kitartó indulat, szorgalom határnapja – abbamaradnak a bejegyzések. Azért gyűlnek a lomtárban a megkezdett kalendáriumok, határidőnaplók, belőlük csak töredékekre lehet következtetni évek múlva, vagy semmire. Bambán meredünk a feljegyzésre, és napokig törjük a fejünket, mi is volt olyan fontos 1987. január 7-én, hacsak nem az Őnagysága születésnapja, és feljegyeztem magamnak, hogy ezen a napon azért sem fogom virággal köszönteni a diktátor feleségét. (Történelmi adat az egyéni ellenállásra.)
Rendszerint felhívnak telefonon, vagy elektronikus postán érkezik a meghívás, amit egy lapra firkantok fel hamarjában, aztán valahogy elkeveredik az íróasztalomon heverő 657 kacattal, és két nappal az esemény előtt emlékeztetnek rá, hogy megígértem még a múltkor. Hiába szidnak szeretteim.
Ámbátor az is meglehet, hogy lelkiismeretesen észben tartom a dátumot és a hozzá tartozó eseményt, dolgozom az ügyön, amikor a rendezők lefújják az ügyet. Mint a múltkor a városháza a Bethlen Gábor és a szabad királyi városi rangra emelés 400. évfordulójára rendezett hivatalos ceremónián elvárt részvételemet. Valamiért a polgármester nem szível.
Ezt azonban már fel sem kell jegyeznem a 2016-os üres naptáramba. Régről tudom.