A Fekete-tenger ölelésében

A tavalyi nyár mozaikdarabkáit rakosgattuk össze gondolatban már napokkal az indulás előtt. Kisfiam kimondhatatlanul várta az indulás pillanatát, én azonban egy kicsit tartottam attól, hogy ezúttal talán nem szólít meg úgy a Fekete-tenger, mint egy évvel korábban, hiszen a tapasztalat is azt mutatja, hogy a visszautak, újrajátszások nem mindig felelnek meg az első élmény ébresztette elvárásoknak. De Mangalia nem okozott csalódást. Úgy ölelt körül már találkozásunk első órájában, mint egy hatalmas, égkék és homokbarna színekből fonott, meleg fészek, amelyben nemcsak a test pihen meg, a lélek is felüdül, új erőre kap.

Boldog „szardíniák” utazása

Ezúttal időben – sőt, a 25 nappal korábbi jegyvásárlásért járó kedvezmény miatt már egy hónappal az utazás előtt – befizettünk a „napvonatra”, azaz a „trenul soarelui”-ra, így jutott hely bőven a másodosztályon is. Igaz, hogy a nyolcszemélyes fülke minden székének került gazdája, így nem volt lehetőség egyszerre több ülésen heverészni, mint tavaly, de az indulás utáni első „koslatós” órákban ez még nem tűnt annyira kényelmetlennek. Éjfél után azonban már rendesen préselődtünk. Mire aztán megszoktuk volna a helyzetet, becipekedtek még ketten a fülkébe, és nem éppen mosolyogva mutatták, hogy az utastársaink helyére szól a jegyük. Nemsokára a kalauz is előkerült, és egy gyakorlott konfliktuskezelő gyorsaságával intézkedett, percek alatt talált helyet az újonnan érkezetteknek. Ezek szerint nem először találkozott olyan esettel, amikor két utas ugyanarra a helyre kapott jegyet. Az izgalmas pillanatok után az éjszakát kettéhasító, nagyokat szuszogó acéltestre bíztuk magunkat, amely 12 órás „ringatás” után szembevitt az ébredő nappal, majd engedte meglátnunk a Dunát. Húszperces késéssel érkeztünk meg a mangaliai állomásra, ahol már vártak a régi, új, szálláshelyeket kínáló, hangos, lelkes „bennszülöttek”.

Veszekedő turistavadász pár 

Egy sovány, kalapos nőre és a mögötte botladozó barna férfira bíztuk magunkat, akik rögtön leszállás után kiszemeltek maguknak. Azaz inkább a nő, férjének a csomagjainkat cipelő hordár szerepe jutott. Az asszony a közeli buszmegállóhoz vezetett, pár perc múlva pedig már újra utazhattunk, ezúttal az árban és a tengerparthoz való távolságban is megfelelőnek ígért szálláshely felé. Leszállás után bűbájos, csupa virág udvarra kalauzolt a pár. Az asszony játszotta továbbra is az irányító szerepét, határozott mozdulattal kopogott be a házba, ahova azonban azelőtt este már beköltöztek az új vendégek. Mivel az idei tengerparti kalandra is négyen – két gyermek, két felnőtt – vállalkoztunk, én ott maradtam a kisfiammal és barátjával a házikó udvarán – birtokba is vettek ott azonnal két hintaszéket –, utastársam pedig a kalapos nővel és az egyre zordabb férfival lakáskereső útra indult. Jó órába telt, mire megkerült a partvidékhez közel eső ház – a gyermekek és a magam örömére egy két hónapos tündéri kiskutya és egy méltóságteljes, tízéves kandúr is várt ott ránk –, amely az elkövetkező hét nap az otthonunk volt.

– Elszalasztottam miattad két klienset – fordult a férfi morogva a nő felé, aki viszont ragyogó arccal vette át szállásadónktól a közvetítői jutalékot, majd kellemes időtöltést kívánva távozott.

Hullámtánc

Millió hang, szín, illat fogadott Mangalia tengerpartján. Van valami különleges, semmihez sem hasonlító érzés abban, amikor a fehéren fénylő épületek, lángosos- és üdítősbódék, csecsebecsestandok és estig alvó vidámparki hinták mögött először látja meg az ember a napsugaraktól szikrázó hullámrengeteget. Valami rendkívüli szabadságérzést rejt magában ez a pillanat, olyant, amilyennel sehol máshol nem találkoztam. Kisfiammal egy átvirrasztott éjszaka után, percnyi pihenés nélkül rohantunk a Fekete-tenger felé. Lépésről lépésre nőtt, majd csökkent körülöttünk a víz, hol bokáig, hol térdig, néhol derékig ért, magához húzott, majd távozott, hogy aztán újra megérintsen. Lassan szelídült hozzánk a tenger, először csak titokzatos táncába vont bele, aztán azt is megengedte, hogy leguggolva nyakig merüljünk benne, később meg már úgy lubickoltunk a hullámok között, mint az őshonos tengerpartiak.

Majmok, hüllő, gátépítők

A parton a tavalyit idéző, kellemes zene szólt, néha a közelben várakozó Reménység nevű hajócskához csalogatta hangosbemondón az utasokat egy tengerésznek öltözött férfi, máskor a barnuló emberrengeteg fölött málna- vagy kürtőskalácsárusok vonultak végig, és kínálták hangos szóval termékeiket. A legnagyobb sikere természetesen az apró majmok és egy hüllő, emberszabású Miki- és Mini-egér kíséretében érkező csapatnak volt, amely közös fotózásra hívta a napozókat. Fürdés után mégis a homokozás esett a legjobban. Különféle hajók és várak emelkedtek körülöttünk, de mi, Kőmíves Kelemenek módjára, inkább gátat építettünk a hullámoknak. A víz szélén kellemesebb is volt ügyködni, még ha minduntalan elölről is kellett kezdenünk a munkát, a száraz homokból ugyanis percenként előkerült egy-két eldobott cigarettavég. 

Az ezerszemű vízi park

Három, nagyrészt a tengerben töltött nap után kerekedtünk fel Konstancára, hogy onnan aztán Mamaiára, a híres vízi vidámpark felé vegyük az irányt. A buszra nem kellett sokat várni, az utazás azonban csaknem egy órát tartott. Az egymás testközelségében izzadó utasokat a jegyeket osztogató fiú udvariassága kárpótolta, a huszonéves fiatalember ugyanis nemcsak szépen, választékosan szólt az útbaigazítást kérőkhöz, de a nehezen mozgó, idős utasoknak felülni, leszállni is segített. Konstancáról kisbusszal indulhattunk tovább, hogy melyikkel és hol kell rá várnunk, az egy ideig talány maradt, ugyanis a megkérdezett járókelők és egy jegyárus is más-más, háromjegyű számú járművet nevezett meg. Végül mégis ránk talált a Mamaia táblás buszocska, amely újabb órát keringett velünk. Tudtam, hogy az amúgy borsos árú vízi kaland délután 3 órától féláron van, arra viszont nem számítottam, hogy sokméteres sor vár majd ránk a bejárat előtt. Szerencsére pár perc álldogálás után egy újabb jegypénztárat is kinyitottak, így negyedóra múlva meg is közelíthettük a hatalmas vízi csúszdákkal, játékfigurás szökőkutakkal teli medencéket.

A park nagy részét átszelő és körbekerülő úgynevezett „folyón” egymás után úsztak a sárga gumikerekek. Aki talált egy üres kereket, máris belehuppanhatott, és órákig lebeghetett a vizes ralin. Jó félórát várakoztunk, de nem jártunk szerencsével. A vidámpark egyik alkalmazottjához fordultunk segítségért, aki csak annyit mondott, hogy 300 kerekük és jelenleg 5000 vendégük van, vonjam le ebből a következtetést. A park egész területén egyébként ilyen piros rövidnadrágos vízimentők őrködtek, akik a legkisebb rossz mozdulatnál is rásípoltak a fürdőzőkre. Egyszer-kétszer minket is figyelmeztettek, például amikor a gyerekmedencében a kisfiam egy gumipálmáról pásztázta a terepet. (Az egyébként, hogy ebben az adrenalinos élményektől hangos vízi térben értő szemek figyelnek mindent, a vidámpark pozitívumai közé tartozik.) A gumikerekes kalandra visszatérve, végül nekünk is jutott egy-egy lebegő alkalmatosság, amin aztán kipihenhettük a várakozást.

A delfinlány szeret fogat mosni

Az utolsó napok egyikén újra Konstancára utaztunk, megnézni a delfináriumot, ahol én 1986-ban, hatévesen jártam először. A Természetrajzi Múzeumban található delfináriumot 1972. június elsején nyitották meg. Jelenleg két lakója van, Georgi és Georgia, amelyek az idomár irányításával nem mindennapi élményben részesítettek. Az általános bemutató után, melynek során többek között az is elhangzott, hogy a delfinek eredetileg szárazföldi lények voltak, és idővel változtak a hátsó lábaik uszonyokká, a fiatal lány a napi egészségi vizsgálatot mutatta be – fogat is mosott az egyik delfinnek, a másik ugyanis ezúttal nem engedélyezte a szájtisztítást –, majd beszélgetett uszonyos barátaival, akik testük mozgatásával válaszoltak. A továbbiakban labdajátékokkal gyönyörködtettek, láthattunk hatalmas szaltókat és vízi bukfenceket, majd a produkció végén a delfinpár a farkával integetett. A delfináriumból a planetáriumba vezetett az utunk, ahol a fölénk vetített éjszakai égbolt csillagképeiről hallhattunk bemutatót – sajnos, csak román nyelven, és a gyerekeknek nemigen volt lehetőség úgy fordítani a gyors mondatokat, hogy másokat ne zavarjunk. Ezután az egzotikus madarakat csodáltuk meg, a rengeteg papagájfajta mellett tukánnal is találkoztunk, majd a mikrodeltában sétáltunk, ahol nemcsak pelikán és hattyú, de kecskék, tyúkok és rettentő sebességgel száguldó mókusok is vártak. A múzeum kapuján kilépve, hörgő őslények csalogattak. Kisfiam nagy örömére itt, a vándor-dinóparkban zártuk a konstancai kalandot.

A tengerközelben töltött utolsó délelőttön mintha még simogatóbbak lettek volna a hullámok, még ragyogóbb az egész vidék. Marasztalt Mangalia, ehhez nem fér kétség. Bizonyára ezért, és nem a sok csomag miatt esett olyan nehezemre felszállni a „napvonatra”, amely lassan, ráérősen indult a kánikulában Marosvásárhely felé.