Fehér hajú tizenévesek
2013-07-02 14:08:40
- Nagy Székely Ildikó
Nincs náluk gazdagabb emberpár a júliusi fákkal őrzött térben. Nem bankszámlán, fiókos szekrényben, kezükben tartják, hordozzák vagyonukat több mint három évtizede.
Nincs náluk gazdagabb emberpár a júliusi fákkal őrzött térben. Nem bankszámlán, fiókos szekrényben, kezükben tartják, hordozzák vagyonukat több mint három évtizede. Nem kell attól félniük, hogy a láthatóvá tett kincset eltüntetik az ártó gondolatok, mégsem kérkednek vele. Szemérmes csend lesz úrrá a fényes nappalin, amikor arról érdeklődöm, igaz-e, hogy úgy hívják őket a környéken: a szerelmes pár.
– Hát, mi tényleg mindig kézen fogva járunk. Így szoktuk meg, így érezzük jól magunkat – mondja szinte mentegetőzve a rövid hajú, ápolt hölgy. Egyetlen vonás vagy mozdulat sem árulja el róla, hogy túl van már a nyolcvanon. Fehér hajú párja is mintha zsebre vágta volna a kilencedik x-et. Olyanok ők így együtt, mint a szépkor ruháiba bújt tizenévesek.
– Hogy kezdődött? – faggatom vendéglátóimat.
– Családi körben ismerkedtünk meg. Mindketten özvegyek voltunk. Az első házasságomból egy fiam, Jánosnak egy lánya született – kezdi a történetet Piroska néni. Ezután már csak úgy emlegetik a gyerekeket: „a fiunk”, „a lányunk.” Talán ezekben a szavakban rejlik a kulcs.
– Amikor összetalálkoztunk, már nagyok voltak a gyerekeink. A fiunk abban az évben nősült, amikor mi, két hét telt el a két esküvő között. A lányunk egyetemre járt – mesélik, aztán, amikor arról érdeklődőm, hogy első perctől megteremtődött-e közöttük a mostani összhang, újra Piroska néni veszi át a szót.
– Nem volt azért minden olyan egyszerű. A korábbi házasságunkból más-más szokásokat, beidegződéseket hoztunk magunkkal, idő kellett, hogy összeszokjunk. De ha voltak is nézeteltérések, nem maradt utánuk maradandó nyom. Voltak nagyon nehéz időszakaink, de ügyesen talpra álltunk. Amikor a rendszerváltás előtt a lányunk váratlanul kiment Németországba a gavallérjával, akivel aztán ott össze is házasodott, úgy éreztük, összedől a világ. Felváltva jártunk ki hozzá, először a férjem, majd én, három-három hónapra, mert többre nem lehetett. A nagy fordulat után aztán a lányomék is hazalátogathattak. 1990-ben a fiunk is útra kelt a családjával. Először Magyarországra mentek, itt maradt utánuk a lakás üresen. Aztán jött az értesítés, hogy megkapták a kiutazási engedélyt Ausztráliába. Az volt a legnehezebb pillanat. De első perctől küldték nekünk a képeket, a videókat, minden élményüket, tapasztalatukat megosztották velünk. Azóta is folyamatosan éreztetik a szeretetüket – mosolyodik el Piroska néni, majd azt találgatja párjával, pontosan mennyi idő telt el azóta, hogy első laptopjuk megérkezett Ausztráliából. Azóta háromszor kaptak új gépet a gyerekektől, mindig modernebbet, hogy lépést tartsanak a fiatalodó világgal.
– Mindennap beszélünk a gyerekekkel, látjuk a két lányunokánkat, ők is felnőttek már, 34 és 36 évesek. Így tényleg olyan, mintha itt lenne körülöttünk a család – teszi hozzá Piroska néni, majd azt is elárulja, sok rég nem látott ismerősre rátaláltak világhálós kalandozásaik során, de nemcsak társalogni, hanem kártyázni is szoktak a számítógépen. A legnagyobb szenvedélyük azonban a keresztrejtvényezés.
– A gyerekeink több ezer forintra küldenek rejtvényeket Magyarországról. A Népújságból is mindig megfejtjük a csütörtöki és a szombati keresztrejtvényt. Lessük, hogy mikor érkezik, aztán, aki kapja, marja.
– Hogy telik el egy napjuk?
– Először is felkelünk – jegyzi meg huncut mosollyal János bácsi.
– Pontos időben reggeli – teszi hozzá hitvese. – A férjem besegít a konyhai teendőkbe, a bevásárlást is ő intézi. Mindig egy órakor ülünk le ebédelni, a magyarországi rokonaink tudják, hogy amikor náluk délre harangoznak, mi akkor merjük a levest. Délután kiolvassuk az újságot elejétől a végéig, és már kezdődnek is a sorozatok a tévében. Időnként elmegyünk sétálni, a Maros-partra és a Víkendre is kijárogatunk. Régebb családi barátokkal is sok időt töltöttünk, nagy römipartikat rendeztünk, de most már mindenki kiöregedett. Néha télen ketten römizünk. De a legszívesebben kiülünk a teraszra, hallgatjuk a rádiót és fejtjük a keresztrejtvényt.
– Nem gondoltak arra, hogy kiköltözzenek a gyerekekhez?
– Lett volna rá lehetőség, hívtak is többször. A lányoméknak hétszobás házuk van a Balaton-parton, ott vígan éldegelhetnénk. Mégsem mennénk. Öreg fa nem gyökerezik meg máshol, igaz, szívem? – simogatja meg Piroska néni tekintetével az ősz hajú férfit. Aztán arról mesélnek, hogy őslakosoknak számítanak ezen a környéken, hiszen amikor kiutalták számukra ezt a lakást, nem is volt ott más tömbház az övékén kívül, de járdák, utak sem voltak. Sokszor gumicsizmában kellett járni a sártenger miatt, amíg az építőtelepből barátságos, fákkal, bokrokkal szépített városrész született. Azok alatt a fák alatt látni őket nap mint nap kézen fogva.
