A minap szkájpon hívott valaki. (A szkájp nélkülieknek mondom, mielőtt megskalpolnának, az olyan videotelefon, amelyen órákig beszélhetsz bárkivel, akinek ilyen kapcsolata van, és nem fog beszólni egyetlen orrhangú kisasszony sem ideges, unott megvetéssel…
A minap szkájpon hívott valaki. (A szkájp nélkülieknek mondom, mielőtt megskalpolnának, az olyan videotelefon, amelyen órákig beszélhetsz bárkivel, akinek ilyen kapcsolata van, és nem fog beszólni egyetlen orrhangú kisasszony sem ideges, unott megvetéssel – Mai vorbiţi?!! – még beszélnek?!!! Szóval pofázni azt lehet, senki más, csupán a légköri elektromágneses viszonyok szólhatnak bele a beszélgetésbe, és az az érzése az embernek, hogy ingyen fecserészik, mert hajlamos elfeledkezni beszéd közben arról az egyszerű, de el nem tussolható tényről, hogy mégiscsak egy nagy úr – jelen esetben a posta vagy más internetszolgáltató – vendégei voltunk itt lenn a porban lelkek és göröngyök között.
De mielőtt tovább idézgetném profán módon Kosztolányit, aki apám egyik kedvenc költője volt sok más költő mellett, akiket barátja: Brassai Viktor oly érzékletesen szavalt a harmincas években akkori lázadó, elégedetlen baloldali értelmiségi fiataloknak, akikre munkaszolgálat és munkanélküliség, ilyen vagy olyan láger várt, inkább visszatérek a szkájphoz (eredeti angol helyesírással is leírom: skype, nehogy valaki azt állítsa rólam, hogy a vernegyulázók és angolgyalázók nemzedékéből vétettem), amelyen egy régen nem látott barátom hívott a messzi távolból, amit mégis Vlagyivosztokhoz viszonyítva Közel-Keletnek nevezünk, és mi másról beszélgethettünk volna, mint az idő futásáról, egykori közös ismerősökről, akik fogták magukat és elmentek más országok földváraira jóféle deszkát árulni, vagy elváltak, újranősültek, az unokák számával licitáltunk, meg szidtuk-dicsértük régi közös iskolánkat (az előbbit én cselekedtem, az utóbbit ő követte el), és folyt az idő számlálatlan, a szó szót hozott, szüleink társaságáról beszéltünk, régi römizőkről, fogorvosokról, fociedzőkről, jognak tanácsolóiról, főtéri cukrászdákban nyugdíjasként beülő társaságokról egy árva svarc mellett. Egyszóval az öregedésről. Anélkül, hogy kiejtettük volna ezt a szót, mi, a múlt század negyvenes éveinek végén születettek.
És akkor mondott egy mondatot a barátom, ami szíven ütött. Azt mondta, hogy egy mérnök bácsi, ragyogó koponya virágkorában, okos és művelt ember, egész életében arra vágyott, hogy nyugdíjba mehessen és ne csináljon semmit. Ahogy mondani szokták, egy szalmaszálat se tegyen keresztbe, valamit is odább moccantson. Csak ülni és nézni, élvezni azt az életet, amit aktív korában nem ismert. Fél év múltán – szó szerint idézem, remélem – nem tudta megmondani, hány óra, órákig bámulta értelem nélkül az újságot, és arra sem emlékezett, mit reggelizett fél órával azelőtt. Egy év múlva meghalt, azt hiszem, az unalomtól.
Si non e vero… És megkérdeztem hosszabb hallgatás után tőle, te mit teszel az elhülyülés ellen? Beiratkoztam Chicagóban egy műszaki doktorátusra, sorolta, korábban már Padovában megszereztem a művészettörténeti titulust. Megtanultam németül és olaszul… Építészmérnök voltam.
Nos, apám verseket tudott és mondott fel, könyvet írt, angolul tanult, midőn méltatlan módon letiltották az egyetemi katedráról.
