2021. április 11., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Hatvan éve, az 1961-es érettségi után a kolozsvári filológiai kar magyar szakos hallgatója lettem 17 évesen. Kollégáim közt több költőjelölt is akadt, akik azóta már jelentős életművet hagytak ránk, vagy még alkotnak. Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András és természetesen Farkas Árpád. Ide sorolhatom Király Lászlót is, aki ugyan orosz–magyar szakos volt, de mindig velünk lógott, Árpádnak a legjobb barátja lett, no meg Tömöry Pétert a román–magyar szakról. Eljártunk a Bodor Pál vezette Gaál Gábor Irodalmi Körbe, az Írószövetség fiókjának tanácstermébe. Mindig zsúfolt ház volt, s hallgattuk kollégáink legújabb alkotásait. Ezek a versek jórészt megjelentek az első kötetükben a Forrás-sorozatban. 


Bontovics Ilona fotója a költőről



Színjátszók is voltunk. A magyar irodalom katedra tanárai úgy döntöttek, hogy újraszervezik a színjátszó csoportot, ami néhány évig nem működött. Abafáy Gusztáv irodalomtörténész előásta Bolyai Farkas A párisi per című szomorújátékát, amit az akkor a pályája elején járó, ötödéves Kocsis Istvánnal játszható, mondható szöveggé alakítottak, s amit elő is adtunk nagy sikerrel, 1965-ben. Még Marosvásárhelyen is vendégszerepeltünk. A felsorolt költőpalánták mellett, akik akkor már rég közöltek lapokban, a kisebb évfolyamokból is többen részt vettek a produkcióban Márton János színész irányításával, aki rendezőnk volt. A főbb szerepeket a felsőbb évesek játszták. Király László volt a férfi főszereplő, Magyari Lajos a hősszerelmes, Farkas Árpád és Molnos Lajos a két sírásó. És még sokan mások. Ja, az egyik női főszerepet én játsztam. Egyszóval jó társaság voltunk. Nem hiába aggatták ránk a nyelvészeti katedrán a „zseni évfolyam” jelzőt. Mert nemcsak művészkedtünk, de a vizsgákon is helytálltunk. Sosem bukott meg senki.

 Mondom, diákok voltunk. A diák mindig pénztelen volt a „mi időnkben”, kevés „gyerekpénzre” futotta szüleinknek, ahogy a tőlük érkező havi apanázst neveztük, az ösztöndíj, vagyis a „nyugdíj”, ha volt, cigarettára sem elegendő. S a fiúk általában többet cigarettáztak, mint a lányok, bár nem mondhatnám, hogy kullogtunk, ezért aztán gyakran megtörtént, hogy óra végén, amikor szünetre igyekeztünk, Cini (így becézték/-tük Farkas Árpádot) megállt mellettem kifelé menet, hogy „Nem adsz egy cigarettát?”. Egy alkalommal arra vetemedtem, hogy megjegyzést tegyek a dologra – hogy ez most már mindig így lesz? –, mire azt válaszolta, nagy önbizalommal, csak ne háborogjak, mert öregségemre abból fogok megélni, hogy zsíros kalappal járok, és történeteket fogok mesélni róla, róluk. (Hát nem azt teszem?) Később ezt nyomatékosítandó, első kötetét, a Forrás-sorozatban megjelent Másnapos éneket így dedikálta: „Kuti Márta előtt le a zsíros kalappal, mert megvette a kötetem. Szeretettel Farkas Árpád. 68. dec. 20.”





Az egyetemet 1966-ban végeztük, s mindenki elment vidéki tanárnak. Közben verseik megjelentek különböző lapokban. Költőinket az irodalomtörténet a Forrás második nemzedékének nevezi a romániai magyar literatúrában: a nemzedéki voltot elsősorban a közös antológiabeli szereplésre (Vitorla-ének, 1967), a megnevezést az őket megjelentető Forrás-könyvsorozat címére alapozva. 

1968 volt az az év, ami rosszat, de jót is hozott. Megszűnt az autonóm tartomány, de a megyésítéssel megalakultak az új megyei magyar lapok, a Megyei Tükör Sepsiszentgyörgyön s a Hargita Népe Csíkszeredában. Farkas Árpád így emlékezik Köszönet Székely Jánosnak (2017) című írásában: „…híre kelt akkorra már, hogy a Király Károly vezette új megyében a Dali Sándor főszerkesztette új, huszonnégy esztendős átlagéletkorú szerkesztőség nem ismer cenzort, másunnan ideológiai okokból visszautasított versek, karcolatok érkeztek oly rangos szerzőktől, mint Bálint Tibor, a börtönből nemrég szabadult Páskándi Géza, Páll Lajos vagy a jó barát Király László, Vári Attila, elküldte Kányádi Sándor is A kökösi hídon-t…” A szerzők között ott volt Székely János is (a Bajor erdő című versét küldte), neki szól a külön köszönet halála 25. évfordulóján.

1971-től aztán Farkas Árpád is az Igaz Szó szerkesztője lett, kolléga Székely Jánossal. Én is ott dolgoztam, már három éve gondoztam e remek írók kéziratait. Ebben az esztendőben jelent meg második kötete, a Jegenyekör (Dacia könyvkiadó, Kolozsvár, 1971). Cs. Nagy Ibolya azt írja: „E második verseskönyv költeményeiben már nem a költői hevület öntanúsítása, a lendületes önküzdelem megmutatása volt Farkas Árpád elsődleges célja. Lírai alapélményként egyfajta társadalmi közérzetet, benne a maga erősen racionalizálódó közérzetét is versbe emeli. Változik a költői szándék: nem csupán a hit és a kétségek viadalának keresi meg az újabb, tárgyi keretét, hanem a maga önszemléleti útján is a közösségi rezdüléseket közvetíti. Az önvizsgálat józansága mellett a lázadás metaforizációja, a hagyományokra épülő, azokat őrző, de lassan elveszejtő paraszti világ tárgyias-epikus megidézése, a mégis-kötődés képezi a kötet hangsúlyos tematikai vonulatát.” (MMM-MMKI Lexikon)

Ebben a kötetben jelentek meg a Mikor az öregemberek mosakodnak, Lipovánok, Kőrösi Csoma Sándor, Jegenyekör, Avaron, Sectio caesarea című kedvenceim, s dedikálta is: „Kuti Mártának, időszakonkénti gondozónémnak és az ősi cimborának szeretettel Farkas Árpád. 72. febr. 12.” Merthogy amikor Vásárhelyen kórházban volt kivizsgáláson, én látogattam, s vittem neki, amire szüksége volt, régi jó cimborához méltón. Hisz már tíz éve, így vagy úgy, de sorsunk összefutott.

Akkoriban rövid ideig naplót írtam az Igaz Szó szerkesztőségében töltött mindennapjaimról, persze nagyon rapszodikusan. 1972. május 27-én jegyeztem fel: „Egyébként ma irodalmi est lesz. Farkas Árpi, Magyari meg Páll Lajos hivatalos. Az orvosi egyetem diákjai hívták meg őket.” A fiatal értelmiség már számontartotta a Forrás-nemzedéket, megérintette őket e nemzedék költészete. 

De az irodalom nagyjai is figyeltek rájuk. Ebből az évből egy másik érdekes bejegyzés: „1972. szeptember 30. Esős szeptemberünk végére értünk. S a vendégjárás végére is. Annyi volt a vendég, mint az eső ebben a hónapban. A legkedvesebb Féja Géza bácsi meg Czine Mihály volt a kislányával, Borcsival. Féja igen kedves, szókimondó öregúr. Hosszú, mint a nyári nap, és korához képest fürge. Mozgásban és észjárásban egyaránt. Dől belőle az emlék – többnyire anekdotává oldódva. Sokat mesélt Tamásiról. Szerette nagyon, és hiányzik neki a barát. Annyira, hogy a sírjához sincs ereje elmenni. Korondra elment taplósapkát venni. Anélkül haza sem akart menni, hogy Farkas Árpival ne találkozzon. Erősen odavan érte. Hogy Sepsiszentgyörgyön ilyen színvonalon lehet és tud valaki irodalmat, költészetet művelni! Ezt a csodát meg kellett néznie. Hát ide rendeltük neki Árpit.” 

Harmadik verseskötete, Az alagutak a hóban 1979-ben jelent meg (Kriterion könyvkiadó). Czine Mihály írta róla 1980-ban a Jelenkorban: „Régi erényei új verseiben is jelen vannak: természetesen lélegző soraiban penge-élességűek a mítoszi villanású képek, magaslati a levegő, a modernség és népiség egységében fogalmazódnak a gondolatok; együtt van realitás és látomás; igazságkereső szenvedély és friss képi látás; esztétikai és etikai érték. S még árnyaltabb a hangja, mint korábban volt; ugyanazokat a gondolatokat és indulatokat visszafogottságában is gazdagabban hangszereli.” 

Közben a versek mellett írta a versekhez méltó publicisztikáit. Összegyűjtve 1983-ban jelentek meg Asszonyidő (Kriterion könyvkiadó) címen. Görömbei András a Tiszatájban (1984) megjelent értő, részletes elemzéséből idézem a címadó írásról: „Asszonyidő című írása pedig nagylélegzetű prózaköltemény. Iszonyú víziónak is mondhatnám, ha nem volna minden részletében tárgyszerűen pontos szociológiai helyzetjelentés is. Ismétlések, párhuzamok, ellentétek, erős sodrású gondolatritmus és metaforikus emelkedettség elemeiből épül ez a költemény gazdag variációkkal. Elasszonyosodott létezésről, olyan állapotról ad hírt, melyben a napi élelem beszerzése szinte életcéllá változott, de »ditirambus« is ez a nőkhöz, hiszen ebben a rájuk szakadt »új matriarchátus«-ban a »drága agyonemancipált asszonyember«-ek óvják és védelmezik az emberszabású életet, eszményeket őriznek, reményt táplálnak, gyermeket nevelnek.”

Íme, számomra írt dedikációja: „Kuti Mártának, ki először vette észre, hogy az asszonyidőben sok férfibor folyik. Szeretettel Farkas Árpád, Sepsiszentgyörgy, 83. máj.” Merthogy mindig bakalódtunk, dobtuk a szót, s mert másba nem tudtam belekötni, hát azt tettem szóvá, túl sokat isznak a könyvben.





Ez a három dedikációm van tőle, vidám is, kedves is, cimborás mindenik.

Utolsó könyvét, a prózai szövegek gyűjteményét, Nem ilyen lovat akartam a címe, nagyon szerettem volna megszerezni. Sikerült a 

Facebook segítségével. Bejegyzésem tanúsítja: „2021. január 8. 

Képzeljétek, megszereztem ezt a gyönyörű könyvet. … vannak aranyos emberek, akiket a fészbukon ismertem meg … S mikor elpanaszoltam, mennyire szeretném ezt a könyvet, a két hölgy ott Sepsiszentgyörgyön összefogott, s megszervezte, hogy megszerezzék a könyvet. Mert tudták, hogy Farkas Árpád verseit, írásait szeretem, meg hogy diákkorunk óta barátok vagyunk, egy lapnál, az Igaz Szónál s jogutódjánál, a Látónál kollégám volt. Meg még sok mindent mondhatnék, de a lényeg, hogy kőbe vésett verseket, veretes, szívem szerint való szövegeket írt, megfontoltan, nem volt grafomán, nem öntötte a szöveget, hanem formálta, babusgatta, s amikor kikerült a kezéből, versékszer, szövegékszer volt. S ez a publicisztika, esszégyűjtemény most elárulja a költőt. Akit csak szeretni lehet.” 

Farkas Árpád kommentjében (talán ez volt az utolsó) az írta: „KÖSZÖNÖM, lányok, asszonyok segítőkészségeteket. Igaz, ‘90 óta mindössze 11 könyvem jelent meg, de eggyel sem találkozhattam még könyvesboltok kirakataiban.” Vajon mi rejtőzik e bejegyzés mögött? Dedikáció az olvasóknak? Maradjon rejtély.

Még küldött üzenetben születésnapom tájékán egy csodalovat. Talán ezt a lovat akarta? Most már az életmű ad csak választ. És jó olvasmány lesz minden szava.

77 éve, 1944. április 3-án született.