Európé három napja

Nagyon sokat gondolkodtam azon, mit írhatnék húsvéti vezércikként. Mit írhatnék arra a hétvégére, amelyen keresztény kultúrkörünk legnagyobb ünnepére virradunk? Az ünnepre, amely az életet hirdeti a halál fölött, a feltámadást a pusztulás helyett, a megmaradást az elveszejtés ellenében. Hogyan tolmácsolhatnám azt a régi, évszázadokkal ezelőtti és mindvégig élő üzenetet, miszerint bármilyen idők is jönnek ránk, bármilyen fellegek is gyülekeznek fölöttünk, mi kitartunk, mi megmaradunk. Történelmünk rettenetes évszázadokra tekint vissza, és sokszor, nagyon sokszor csak az élni akarásunk, a bátorságunk mentett meg a nehéz időkben, és hiszem, hogy ebben – deus ex machina – gyakran egy felsőbb hatalom is segédkezett. Európa egyik hajdani, legerősebb királyságát, Nagy Lajos országát, a mi királyságunkat zúzta szét és törte porrá a történelem – a tatárjárá-sok, a belharcok, a viszálykodások, Mohács, majd a török uralma, később a huszadik század történései: mind-mind eltüntethettek volna minket a Föld színéről. Volt mindez úgy a mi sarunk, mint a mások hibája, de tény: királyságból kis ország lettünk, megtanultunk túlélni, megtanultunk alkalmazkodni – és mindmáig megmaradtunk.

Most, az új évezred első negyedében, húsvét ünnepe előtt, nagypéntek napján, a halál napján vagyunk. A Megváltó halálára, önfeláldozására emlékezünk, majd vasárnap feltámadását ünnepeljük – hogy ezt miként hisszük, avagy fogadjuk el, az mindenkinek a saját hitét illeti. A krisztusi történet túlmutat a szó szerinti befogadáson: szimbólum és metafora. Akár a mi történelmünknek, akár földrészünk történelmének szinonimája. Meghaltunk és feltámadtunk, meghalunk és feltámadunk. Sokszor eltemettek minket, soha nem tudtak eltüntetni. Mindig visszajöttünk, a felszínen maradtunk. És ugyanez érvényes Európára is. Népei évezredeken, évszázadokon keresztül irtották egymást: hol a területért, hol a vagyonért, hol a vallásért, hol csak önmagáért, az uralomért. Az utóbbi hetven esztendő Európa ismert történelmének legbékésebb időszaka volt, még úgy is, hogy egyik felét a diktatúra sötét árnyéka fedte el. De Európa megmaradt, népei megmaradtak. Kultúráját megőrizte. A számtalan háború ellenére egységesként: a román stílus, a gótika, a reneszánsz, a barokk, a rokokó, a klasszicizmus, a szecesszió, majd a későbbi irányzatok – Európa szinte minden táján csak kis különbségek akadnak közöttük. Mert a számtalan belső háború ellenére mi, európai hétköznapi emberek, szinte egyformák vagyunk: ugyanazon kultúrkörből származunk, ugyanúgy gondolkodunk arról, hogy mi a helyes és mi nem az. Tudjuk, hogy gyilkolni, rabolni, lopni, ideológiai megfontolásból másokat megnyomorítani bűn. Hiszünk a halálban és hiszünk a feltámadásban: ha el is tipornak bennünket, képesek vagyunk felállni. Ezért volt a világ vezető hatalma az elmúlt egy évezredben ez a kontinens. A földrész, amelyet most a halál szele, nagypéntek sötétlő árnya fenyeget. A kontinens, amelynek lassan, de úgy tűnik, biztosan lángba borulnak évszázados, évezredes városai. Ahol ártatlan, a világpolitika mocskában teljesen tiszta emberek vesznek oda. E földrész tunya, szemellenzős, bunkó, avagy éppenséggel aljas vezetőinek döntései következtében idegen hatalmak elvakult, hittérítő zsoldosai szóródtak szét közöttünk, olyanok, akik hiszik és vallják, hogy minket meggyilkolni: életük legfelemelőbb cselekedete. A háború elkezdődött, váratlan, kiszámíthatatlan, gyáva és pusztító támadások sorozata várható. Ez a mi mostani nagypéntekünk.

A kérdés, az örök kérdés ugyanaz, és mint ilyen, minden időkben változó: mi lesz három nap múlva? Mi lesz a szó átvitt értelmében jegyzett három nap múlva? Mi lesz húsvétkor? Milyen lesz az ünnepünk? Lesz-e egyáltalán ünnepünk? Lesz-e ismét feltámadás? Mert az a háború, amit ellenünk folytatnak, sunyi és kertek alatt ólálkodó taktikákat használ. Túlnépesedést használ. Az elszaporodás lassú, de biztos útját választotta. Amit nehezen vagy egyáltalán nem lehet megállítani. És ha mégis, annak elkerülhetetlenül ártatlan emberek is kárát vallják majd: akikből ugyancsak fanatikusok lesznek. Már régóta gőzerővel kellene dolgozni a megoldáson. Azon a megoldáson, amelyet struccok eszelnek ki a ma Európájában. És ez a taktika nem működik. 

Meggyőződésem, hogy csak akkor lesz ismét ünnepünk, csak akkor lesz ismét feltámadásunk, csak akkor tudjuk megszüntetni a jelenlegi őrült helyzetet, a terrorcselekmények sorozatát, ha kiállunk önmagunkért. Ha nem dugjuk homokba a fejünket. Ha olyan vezetőket választunk, akik átlátják a dolgokat és képesek kivezetni minket e mélypontról. Ha a hozzánk menekülők gondjait humánusan oldjuk meg, de úgy, hogy azzal a mi gondjaink száma ne növekedjen. Ha minden felelőst felelősségre vonunk, legyen az utcai robbantó, avagy háttérben működő fehér galléros. És ha van minderre bátorság, hit és akarat. Mert akkor lehet, hogy megmenekülünk. Akkor lehet, hogy – deus ex machina – megváltozik a helyzetünk. Hiszen csak ez utóbbival változhat: a mindet irányító, a háttérben működő láthatatlan arcokhoz és azok hálózatához mi képtelenek vagyunk hozzáférni.

Higgyünk és reménykedjünk abban, hogy – ahogyan évezredes történelmünk folyamán annyiszor – ismét megérjük az ünnepet, Európa húsvétját, közös feltámadásunkat. Mert e kérdés és üzenet ezen a tavaszon égetőbb, mint az elmúlt negyedszázad alatt bármikor.