Európai Unió – Brexit és egyebek (III.)
Az előző részben az amszterdami szerződésről beszéltünk, amely fontos előrelépést jelentett a közös kül- és biztonságpolitika terén.
Ez volt az a szerződés, amely először próbált meg olyan államhatalmi, illetve szuverenitási jogköröket beemelni az unió jogába, amelyek érzékenyebben érintették a tagállamokat. A legjelentősebb haladást a bel- és igazságügyi együttműködés uniós szintre emelésével érték el. A menekültügyi és bevándorlási politikát, a külső és belső határellenőrzést, valamint az igazságügyi-bírósági együttműködést polgári jogi ügyekben átemelték az unió három pillére közül a harmadikból az elsőbe. A schengeni egyezményt – amely addig nem volt az uniós jog része – beemelték az EU jogi rendszerébe. A harmadik pillér fennmaradó részében pedig megerősítették a rendőri és bűnügyi együttműködést. Szintén említésre méltó, hogy Amszterdamban sikerült elérni a foglalkoztatási politika integrálását az unió jogába. A döntéshozatali és intézményi reformok területén azonban a szerződés csalódást keltett, a lényeges döntéseket ezen a területen lényegében véve elnapolták – ez az ún. „amszterdami maradék” (később egy kormányközi konferencia, a nizzai szerződés, az Európai Konvent és egy újabb kormányközi konferencia foglalkoznak még a kérdéssel).
A következő lépések az amszterdami szerződés által elkezdett fokozottabb integráció jegyében történtek, amint meglátjuk, nem teljes és egyértelmű sikerrel, ugyanúgy, ahogy ezen a téren az amszterdami szerződés sem tudott átütő sikert hozni, hiszen a tagállamokban sok társadalmi réteg és politikai csoport – az úgynevezett euroszkeptikusok – kezdte ellenezni.
Az amszterdami szerződés utáni maradék elintézetlen problémát egy új szerződéssel próbálták orvosolni, ez volt a nizzai szerződés. 2001. február 26-án írták alá az Európai Unió akkori tagállamai, és 2003. február 1-jén lépett hatályba, kiegészítve a maastrichti szerződést. Már a hatályba lépéssel problémák voltak, ugyanis az Írországban rendezett népszavazás 2001 júniusában elutasította azt, végül az egy évvel később megismételt népszavazáson elfogadták.
A nizzai szerződés a következő újításokat hozta: megváltoztatta a szavazás rendszerét a Tanácsban, ennek értelmében akkor bizonyult egy szavazásra bocsátott döntés elfogadottnak, amennyiben a tagországok legalább felének (egyes kérdésekben kétharmadának), a szavazatok legalább 74%-ának és a népesség legalább 62%-ának a szavazata az elfogadás mellett szólt. Egy másik módosítás értelmében a szerződés az unió bővítése után 732-re emelte a képviselői helyek számát az Európai Parlamentben, de ugyanakkor csökkentette az Európai Bizottság tagjaiét. Azt is előírta, hogy amint az Európai Unió tagállamainak száma eléri a 27-et, a biztosok száma kevesebb legyen a tagállamok számánál. Ez a megállapodás lehetővé tette az EU bővítését 27 tagra.
Az Európai Unió fokozott integrációja elviekben egy új szuperállam felé vezetett, egyik logikus lépés lett volna egy európai alkotmány elfogadása, hiszen ez alapfeltétele egy állam létrejöttének. Ez amúgy is esedékessé vált, hiszen 2004-ben 10 taggal bővült az EU. A Laekeni Nyilatkozat 2001-ben elindította az alkotmányozási folyamatot. Ezért felállították az Európai Konventet, amelyet a korábbi francia elnök, Valéry Giscard d’Estaing vezetett, és szerepe volt abban, hogy egy európai alkotmányt dolgozzon ki a tagállamok közötti egyezség alapján. Az európai alkotmány végső szövegét 2004 nyarán, egy EU-csúcson fogadták el. Mielőtt életbe lépett volna, ratifikálnia kellett volna minden államnak. Ennek formáját minden állam maga döntötte el. Az alkotmányt 2005-ben a népszavazás útján történő ratifikációt választó Franciaország és Hollandia azonban visszautasította. A többi ország parlamenti úton ratifikálta az iratot, kivéve Spanyolországot és Luxemburgot, ahol népszavazáson hagyták jóvá. A francia és holland visszautasítás végül a tervezett európai alkotmány kudarcát jelentette.
Ebből a kudarcból tanulva egy „puhább” módszert választottak az integráció továbbviteléhez, ez volt a lisszaboni szerződés, amelyet 2007. december 13-án írtak alá.
Ez az Európai Unió működését tette hatékonyabbá az alapszerződések módosításával. A szerződés célja az volt, hogy „lezárják az amszterdami szerződéssel és a nizzai szerződéssel megkezdett folyamatot, amely arra irányul, hogy megerősítse az unió hatékonyságát és demokratikus legitimitását, valamint javítsa egységes fellépését”.
A főbb változtatások a következők voltak: a minősített többségi szavazások számának növelése az EU Tanácsában, az Európai Parlament szerepe megnőtt, a 3-as pillérrendszer megszűnt, új tisztségeket hoztak létre (az Európai Tanács elnöke és az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője) egy egységes álláspont képviseletének megkönnyítésére. Fontos lépés, hogy jogilag kötelezővé tette az EU Alapjogi Chartáját. Az Európai Unió Alapjogi Chartája hét fejezetben, 54 cikkben az Európai Unió alapvető értékeit határozza meg. A chartát 2000. december 7-én írták alá a nizzai csúcstalálkozón. A charta fő részei a következők: méltóság, szabadságok, egyenlőség, szolidaritás, a polgárok jogai, az igazságszolgáltatás. Olyan jogokat és szabadságokat szabályoz, mint pl. az élethez való jog, a magán- és a családi élet tiszteletben tartása, az oktatáshoz való jog, a törvény előtti egyenlőség, a munkavállalók joga a vállalkozásnál a tájékoztatáshoz és konzultációhoz, a szociális biztonság és a szociális segítségnyújtás, aktív és passzív választójog az európai parlamenti választásokon, az ártatlanság vélelme és a védelemhez való jog, a kétszeres eljárás alá vonás és a kétszeres büntetés tilalma és még nagyon sok más alapvető emberi jog és szabadság.
Ezt a szerződést sem fogadták a tagállamok osztatlan örömmel, ratifikálása ennek is csúszott az ír népszavazás, valamint a cseh törvényhozás, a lengyel elnök és egy német alkotmánybírósági ítélet miatt, miután az ellenkező nemzeteknek bizonyos kompromisszumos garanciákat adtak. Írország esetében az adópolitika nemzeti szuverenitása, a hagyományos ír semlegesség, valamint az „etikai” (családjogi, oktatási, vallási stb.) kérdések kapcsán. Ezen a referendumon az igenek száma több mint kétharmados volt, és az ír ratifikáció október 23-ára le is zárult. A lisszaboni szerződés végül 2009. december 1-jén lépett hatályba.
(Folytatjuk)
Gogolák H. Csongor ügyvéd
office@gogolak.ro
