Európai gyakorlat – az elvektől a kifogásokig

Adrian Helştern, a parlament dokumentációs központjának igazgatója által Kerekes Károlynak és Bónis Istvánnak továbbított tanulmány azt ismerteti, hogy miként érvényesül az anyanyelvhasználat az egészségügyi intézményekben egyes uniós tagállamokban. A rövid bevezetőben a köz- és magánéletben történő anyanyelvhasználatra vonatkozó nemzetközi törvénykezést ismertetik, kijelentik, hogy az egészségügyi ellátásra jogosult, kisebbségi nyelvet beszélő páciensek esetében két vetülete van a kérdésnek: egyrészt az orvosi információk átadása a betegek irányába, másrészt a konkrét egészségügyi szolgáltatások problémája. Elismerik, hogy a nemzeti kisebbséghez tartozók egészségi állapotának egyik fő meghatározója az egészségügyi személyzettel való kapcsolat, hiszen az eltérő etnikumú beteg–orvos közötti kulturális különbözőségekből adódóan kommunikációs zavar adódhat az érintettek között, ami a páciensek tüneteinek téves értelmezéséhez, vagy az orvosi jellegű információk nehézkes átadásához vezet. Ugyanakkor hangsúlyozzák, a páciensnek joga van tanulmányozni az őt érintő orvosi dokumentumokat, a tájékoztatása pedig sokkal korrektebb, ha anyanyelvén történik. Az uniós tagállamok különböző módon szabályozták ezt a kérdést, a vonatkozó törvénykezésük akár speciális jogszabá-lyokkal történik, ugyanakkor ezek alkalmazása nagymértékben pénzfüggő (jelentős költséggel jár egy régióban élő kisebbségek nyelvét beszélő egészségügyi személyzet vagy tolmács alkalmazása vagy speciális képzése) – áll a tanulmányban. Míg Svédország évi 80 millió svéd koronát fordít a kisebbségi nyelvek használatának támogatására minden területen, Spanyolország, Németország kénytelen „visszavágni” az ilyen jellegű költségeket. A volt kommunista államokban a kisebbségi nyelvhasználati „küszöböt” általában 10-20 százalék közötti arányban élő kisebbségek esetében alkalmazzák, Svédország, Finnország, Németország törvénykezéséből hiányzik az efféle kitétel. Nem utolsósorban, az anyanyelvhasználat alkalmazását nehezítik a bizonyos régiók történelmi vonatkozásai, a nemzetiségek közötti régi, a gazdasági válság idején kiújuló konfliktusok. 

Az alábbiakban néhány szemelvényt közlünk egyes uniós tagállamok joggyakorlatából, ami az anyanyelv-használatot illeti az egészségügyi intézményekben. 

Finnországban például arra fordítanak kiemelt figyelmet, hogy elsősorban a sürgősségi ellátásba vezessék be a kisebbségi nyelvhasználatot. A gyermekek, idősek vagy pszichikai betegek egészségügyi ellátásában bizonyíthatóan jobb eredményeket érnek el, ha a páciensekkel anyanyelvükön kommunikálnak. Finnországban 30.000 példányban osztották ki az orvosi kifejezéseket svéd nyelven tartalmazó szótárt a finn nyelven beszélő egészségügyi személyzetnek. 

Németország példásan rendezte ezt a kérdést, annak ellenére, hogy anyagi vetületei voltak a Charta közvetlen – még csak külön törvényt sem igénylő – alkalmazásának, ugyanis a német hatóságok úgy vélték, a Charta szóról szóra alkalmazható, a felelősség pedig az egyes tartományoké. 

Szlovákiában az egészségügyi és szociális intézményeknek nincs törvényes kötelezettségük a kisebbségek nyelvének használatára, a felhozott ok: nincsenek anyagi források a személyzet, tolmács alkalmazására. A kisebbségi nyelvhasználatra vonatkozó törvényes lehetőség tehát csak elméletben van meg. 

Spanyolországban nincsen koherens jogszabályozása a kérdésnek, elsősorban anyagi okok miatt nehézkes az anyanyelvhasználat bevezetése (főként a katalán és baszk nyelvek használatáról van szó), bár a navarrai közigazgatási intézet baszk nyelvtanfolyamokat szervez azért, hogy jobb egészségügyi ellátást biztosítson a kórházakban, öregotthonokban stb. A fenti helyzet miatt számos peres ügy van folyamatban. A kisebbségi nyelvek ismerete nem követelmény az egészségügyi személyzet alkalmazásánál, hanem csak előnyt jelent.

Svédország anyagilag is kiemelten támogatja a kisebbségi nyelvhasználatot az egészségügyi intézményekben, hasonlóképpen Hollandia. 

Magyarországon pedig több jogszabály garantálja az anyanyelv-használatot a közigazgatásban, igazságügyben, az egészségügyi törvény pedig előírja, hogy bármikor igénybe vehető tolmács a kisebbséghez tartozó páciensekkel való kommunikáció érdekében.