2022. augusztus 16., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

„Dédelgetett álmom a teljes körű rehabilitáció”

Kevés szakembert ismerek, aki annyi szellemi és gyakorlati megvalósítással büszkélkedhet a gyógyítás terén, mint dr. Kikeli Pál orvosprofesszor, a marosvásárhelyi Procardia Egészségügyi Központ ötletgazdája, belgyógyász kardiológus főorvosa, vezetője, fejlesztője és továbbfejlesztője. A családorvosi oktatás megalapítója, sikeres orvosi konferenciák és a nagyközönségnek szánt népszerű rendezvények megálmodója és szervezője, volt miniszteri tanácsos, helyi és országos egészségügyi szűrőprogramok kidolgozója, tudományos dolgozatok, szakkönyvek szerzője. Olyan orvos, aki kortársainak többségénél mindig egy-két lépéssel előbbre jár, így az informatika és robotika eredményeit felhasználva a legkorszerűbb neurológiai rehabilitációt is meghonosította a Procardia Rehabilitációs Központban. Szakmai és közéleti munkásságáért az idén Kikeli professzor vehette át a Dr. Bernády György-emlékplakettet, bár szép környezetben, de nem a Kultúrpalotában, ahol az alkalomra tervezett nagyszerű műsort egy későbbi időpontban tartották és  online sugározták.

– Mivel hosszúsága ellenére sem teljes a felsorolása annak, amiről az évek során Kikeli professzor tevékenységét illetően tudósíthattunk, ezért azt kérdezem a beszélgetés kezdetén, hogy mire a legbüszkébb az orvos, az ember, a menedzser, a tudományos kutató? Van-e hiányérzete, és ha van, az mivel kapcsolatos?

– Nehéz válaszolni, mert életemben soha nem tettem fel a kérdést, hogy mire vagyok a legbüszkébb. Az unokáimra, a gyermekeimre büszke vagyok, de szakmai területen ez nem működik. Inkább fogalmazzunk úgy, hogy mi az, ami közel áll hozzám. Kezdetben a rehabilitáció kérdésköre volt. Az egyéves idegklinikai időszakot kivéve, orvosi pályámat a 2-es számú belklinikán töltöttem. Ott tudatosult bennem, hogy mennyire tehetetlenek vagyunk azt követően, amikor valaki kardiológiai sürgősségi esetként néhány napot a klinikán tölt, majd felteszi a kérdést: hogyan tovább, amire akkoriban nem tudtunk érdemben válaszolni. A szív- és érrendszeri problémákkal foglalkozva úgy gondoltuk, hogy infarktus után a szívben valami elhal, ami mozgásra kiszakadhat. Kiderült, hogy az elhalt szövet valójában hegesedik, és ritka esetben olyan súlyos a nekrózis, hogy átszakadhat a szív. Láttunk ilyent is, de általában hegszövet képződik, és a szívnek számunkra elképzelhetetlen hatalmas tartalékai vannak, amivel abban az időben még nem voltunk tisztában.

Fotó: Nagy Tibor


A rehabilitáció

– Hány százaléknyi ép szövet szükséges az életben maradáshoz?

– Körülbelül 30 százaléknyi elpusztulása után meg kell tanulni, hogy ami maradt, azt hogyan lehet észszerűen kihasználni. Ki kell deríteni, hogy mi volt az infarktus kiváltó oka, mert ha nem szüntetjük meg az okot, más területek is érintettek lesznek. Kezdetben volt olyan páciensünk, akitől fél év után tudtuk meg, amikor ellenőrzésre jelentkezett, hogy még mindig ágyban fekszik, mert senki sem mondta neki, hogy felkelhet. Nem beszélve az első négyhetes tortúráról, amikor beengedték a családtagokat is a kórházba, hogy vigyázzanak: nehogy véletlenül felkeljen a beteg. Ezt durva volt végignézni, majd a betegre bízni, hogy a kórház elhagyása után boldoguljon. 

Az 1950-es évektől az Egyesült Államokban figyelték meg, hogy infarktus után hegesedés történik. Ezt követően van egy időszak, amíg kímélni kell a szívet. Az infarktus olyan korosztályt érintett, amelynek tagjai a munkaerőpiacon a legnagyobb tapasztalattal rendelkeztek. Mivel szigorúan leszázalékolták őket, ez hatalmas kiesést, kárt jelentett a gazdaságnak. Emiatt, érdekes módon, a gazdasági élet képviselői fordultak az Egészségügyi Világszervezethez, hogy tisztázzák, mit lehet tenni infarktus után. Ezt követően az EVSZ figyelme kiterjedt egyéb szívbetegségekre is, a nem szervi vonatkozásokra, a lelki, társadalmi és családi problémákra úgyszintén. Ha szorongás, depresszió is fellépett, az egyén akkor is munkaképtelen maradt, bár a tartalékai rendben voltak. Így alakult ki a holisztikus szemlélet, miszerint egységben kell szemlélni az embert, saját testi, lelki, szellemi életét, családi és tágabb társadalmi környezetét figyelembe véve. Ezen az úton indultam el, fogékonyan mindezekre, nemcsak szigorúan a laboratóriumi vagy egyéb paraméterekre. A teljes körű rehabilitáció volt az egyik olyan dolog, amit dédelgettem, és ami felnőtt velem. Minden lépését próbáltam követni, a hetvenes években vezető kutatói állásban lévő pszichológusokkal vettem fel a kapcsolatot, majd később közvetett módon szociológusokkal, miután az anyaországi pszichológiát, szociológiát, amelyek Európa-szinten is eredményesek voltak, nem lehetett olyan mértékben lerombolni, mint az itthonit. Az eredményeket pedig sikerült közölni, de érdekes módon nem tudták hova tenni.


A megelőzés

Az 1990-es évektől az okokra terelődött a hangsúly, arra, hogy miért alakulnak ki a szívbetegségek, ami a preventív szemlélethez vezetett. Dédelgetett álmom vált valóra, és nem büszke, hanem végtelenül hálás vagyok azért, hogy a kardiológiai társaságon belül nehezen ugyan, de elfogadták a komplex rehabilitációt. Így a kockázati tényezők és ezek tanulmányozása is felszínre került, amint az is, hogy közösségeket érintő problémáról van szó. Fokozatosan kiderült, hogy a nem fertőző betegségek „járványtana” hihetetlenül lényeges, és ezt is holisztikus (az egész embert érintő) szempontból lehet megközelíteni. Nagyon izgalmas kérdés volt, ezért nyugodt lelkiismerettel és hálával mondom, hogy az elmúlt 55 év során én is ezt képviseltem és képviselem ma is. Egy összefüggésrendszerből nem lehet kiragadni egy kockázati tényezőt, és ilyen értelemben a megelőzés során felismertem a csoportterápia lényegét. Középiskolás koromban intenzíven sportoltam, ami később nagyon sokat segített. Mivel kezdetben nem volt gyógytornászképzés, az első évtizedekben én tanítottam be a sport területén tevékenykedő fiatalokat arra, hogy mit kell tenniük. A csoportterápia ugyanis mind a megelőzésben, mind a rehabilitáció során lényeges, és nagyon közel áll hozzám. Tavaly jelent meg a legutóbbi könyvünk, amelyben egy egész fejezetet tesz ki a pszichoszociális kockázat, amit évtizedek óta követek. Ez összeköti a genetikai vonatkozásokat a sejtek szintjén lezajló folyamatokkal, ami a mindennapi viselkedésben tükröződik. A hirtelen törések szintén előfordulnak, miszerint egy családban nem volt senkinek szív- és érrendszeri problémája, de egyszer kiderül, hogy valaki megbetegedik. Mindennapi életünk, társas kapcsolataink és ezek hatása már egy nemzedéken belül is érinti a sejt működését. Komolyan megerősíti mindezt Barabási Albert László professzor a hálózatelméletben, de más téren végzett kutatások is bizonyítják. A pszichoszociális kockázat, ami általában háttérbe szorul, az is minket érint egyénileg és közösségileg is. Hálás vagyok, hogy ezek közel állnak hozzám, és próbálom a mindennapi gyakorlatban is követni.

Elhangzott, hogy a Procardia keretében sok minden létrejött. Nos, ha ismerős a cél, akkor automatikusan keresem, hogy az adott cél megvalósításához milyen eszközök szükségesek. Az egészségügyi menedzsment szerint mindenkinek menedzselnie kell a saját egészségét, az orvos pedig egy közösségét is. Ez észszerű gazdálkodást kíván. Látjuk, hogy a román egészségügy krízishelyzetben van, amihez az egyének többségének az egészségkultúrája, a közösségek észszerűtlen gazdálkodása, egy ország anarchikus gazdálkodása – amelyben nincs rálátás az egészre, mert rövid távú politikai ambíciók vannak mögötte – mind hozzájárul a krízis kialakulásához és tartós fennmaradásához. 

– Az egészségkultúra került szóba. Kikeli professzorról ismeretes, hogy a művészet, különösen a marosvásárhelyi képzőművészeti és zenei képzés, a tehetséges művészeti iskolás diákok egyik fő támogatója a Rotary Téka Club keretében. Hogyan illeszkedik bele a diákhangversenyeken, tárlatokon való részvétel a holisztikus szemléletbe?

– Valóban igaz, hogy kulturális vonatkozásban is vannak vonzódásaim. Egy közösségnek az egészségkultúrája nagymértékben függ attól, hogy a kultúra egyéb területei hogyan vannak jelen az életében. Beszélhetünk táplálkozáskultúráról és annak aberrációjáról, öltözködéskultúráról stb., amelyek, bármennyire furcsa is, visszahatnak az egyénre. Hasonlóképpen a jó könyvekkel, a minőségi irodalommal, valamint a színházzal való viszony is (amely tükröt állít elénk, és megindít), nem beszélve a minőségi képzőművészetről, amelynek hihetetlenül nagy a jelentősége, és a zenéhez hasonlóan legalább tíz évvel korábban jelzi, hogy mi fog bekövetkezni társadalmi téren. Amin a festő korában megbotránkoztak, évekkel később kiderül, hogy azokat a feszültségeket, bizonytalanságokat, indulatokat át kell élnie az emberiségnek. Ilyen mélypontról, amiben például most vagyunk, a színvonalas művészetek jelenthetik az egyik fogódzót, a kiutat. Rájöttem, hogy egy szeletemberekből álló társadalomban csapatmunkára, ehhez pedig integrátorokra van szükség. Olyan személyekre, akik képesek összekapcsolni ezeket a területeket a valós élettel és mindazzal, ami történik. És akkor nem csak egy tízperces konzultáció után kapott pontos leletből áll a gyógyítás. Hálás vagyok, hogy a neveltetésem, az életem ráirányított erre, és háború utáni nemzedék tagjaként megtanultam a kis dolgoknak – akkoriban akár egy fél kiló cukornak is – örülni, ami nagy sikerélményt jelentett az egész családnak. 

– Ez fontos adottság, hiszen manapság vannak fiatalok (és nem csak), akik a nagy dolgokat sem tudják értékelni, mert természetesnek veszik, hogy nekik az megadatott. 

– Gyakran hallom, hogy azt hiszik: minden automatikusan megy, és amikor bekerülnek a valós életbe, kiderül, hogy mégsem. Hetedikes, nyolcadikos koromtól minden nyáron dolgoztam, ácsok, kőművesek között és a szatmári tervezőintézetben, ahol azokkal az emberekkel találkoztam, akik a társadalom alapját alkotják. Ugyanakkor a vezető személyiségek is minőségi szakemberek voltak. Ki tud manapság olyan rövid idő alatt a marosvásárhelyi Kultúrpalotához hasonló épületet felépíteni? – szoktam feltenni a kérdést. Olyan emberek voltak, akik a szakma minden csínját-bínját birtokolták, sőt egy lépéssel előbbre is tudtak lépni, és hihetetlenül nagy tekintélynek örvendtek. 


Építeni és újraépíteni

– Ha számbavételt készítenék, Kikeli professzort is a jeles marosvásárhelyi „építők” közé sorolnám, aki megszervezte, majd fokozatosan bővítette a Procardia Egészségügyi Központ tevékenységét, ahol a megelőzéstől a gyógyító munkán át a rehabilitáció legkorszerűbb formájáig folyik a tevékenység a megfelelő szakemberek vezetésével. 

– Szeretném hangsúlyozni, hogy nem magamnak építettem. Amikor 1972-ben teljes ellenszélben szerettünk volna a Horváth Endre vezette klinikára versenyvizsgázni, kezdetben azt mondták, hogy nem lehet, és amikor elértük, hogy szigorított eljárás szerint vizsgázhassunk, akkor közölték, hogy mégsem lehet, mert „fentről” megszabták, hogy kit kell felvenni. Végül sikerült a vizsgám, amit nagy vihar követett, de bekerültem a klinikára, ahol a tanáraimat tiszteltem, de tudtam, hogy az egyetem számára nem kívánt személy vagyok, ezért ki kellett dolgozni egy B változatot is. A rehabilitációs tevékenységre összpontosítottam, s a „Gulágot”, ahova száműztek, sikerült rendbe tenni, létrehozva egy rehabilitációs klinikát. A párhuzamos élet során a Procardia és a klinika között több tanítványomnak sikerült biztosítani a lehetőséget, hogy helyük legyen addig, amíg kétszer-háromszor versenyvizsgáztak, hogy egyetemi álláshoz jussanak. Hiányolom, hogy a jelenlegi középnemzedék mellett nem látom a legkevesebb két-három utódot, akik tanulnak, és vállalják, hogy maradnak. Abban, hogy Marosvásárhely utánpótlás dolgában ennyire fedezetlen maradt, komoly mulasztásaink vannak. Ezért az utódlást tekintem a fő problémának, és a jelenlegi generációnak kell megteremtenie a lehetőséget, hogy a Procardia ne üres szólammá váljon. 

Létrehozni egy magánrendelőt, amelyet egy maroktelefonnal adminisztrálni lehet, ahol akkor rendel az orvos, amikor akar és ideje van, ez „egyszer használatos módszer”. Ha az egyetemi oktató elér egy csúcsot, de nincs egy infrastruktúra mögötte, ahol a mentor szerepét gyakorolhatná, hogy fiatal orvosok nőjenek fel mellette, akikkel megosztja a terheket, akkor néhány év múlva, amikor a mostani oktatókar tagjait nyugdíjazzák, nem lesz aki folytassa a tevékenységet. Ez is egy ok, ami miatt nem tudom letenni a lantot.

– Amint már említettem, Kikeli professzornak köszönhető a családorvosi képzés meghonosítása a vásárhelyi egyetemen.

– Nemcsak a vásárhelyin. Az a tény, hogy országosan elindult, annak köszönhető, hogy jó néhány kollégának azok közül, akikkel a Kardiológiai Táraságon belül jó kapcsolatban voltam, már a ’90-es évek előtt tartott előadásomban jeleztem, hogy a prevenció és rehabilitáció bölcsője a családorvoslás, ahol minden pácienssel találkozik az orvos. Ilyen meggondolásból sikerült összehozni 140 rezidenst. Körülbelül a feléből lett családorvos, de valamennyien belekóstoltak abba, hogy ez miért fontos. Sajnos megszűnt ez a lehetőség, holott ennek a régiónak olyan családorvosokat kellene biztosítani, akikkel anyanyelvén értekezhet a páciens, hiszen ismerjük, hogy mit jelent a kiszolgáltatottság, amikor az egyszerű ember nem tudja a panaszait anyanyelvén elmondani. 


 Hova lett a száz lépés?

– Nagyszámú tömegeket megmozgató gyakorlati tevékenység köthető a nevéhez, amelyek felpezsdítették a helybelieket, és a szívnapokon például a fél főtér vagy később a Színház tér közönsége együtt tornászott a Procardia gyógytornászaival. 

– Az egészségkultúránkról szólt, és a mindenkori polgármester kellett volna az első legyen, aki kiáll mellettünk és a közönség mellett, de a szükséges támogatás egy idő után sajnos elmaradt, bár elődje, Fodor Imre még derűs mosollyal, őszintén megtette. Csegzi Sándor alpolgármesterként a Száz lépés az egészségért mozgalmat támogatta. 

– Ez utóbbi miért szűnt meg?

– Akkoriban mondhatni véletlenszerűen bekerültem a városi tanácsba, amely a mozgalmat támogatta, és mivel azt a tömegsportklub elnöke vezette, tanácsosként komolyan megvádoltak, és évekig hurcoltak, hogy a klub mögött a Procardia állt. A lehetőséget a partnerszervezetek sem használták ki, és a Şurianu sétányból egy idő után parkolóhely lett. A városlakókat megszólító tevékenységünket a vásárhelyi napok Egészségforgatagán próbáltuk folytatni, de egyes kollégák nem értették meg a szándékunkat. 

– Két sportteremből is költözni kellett, és adott pillanatban az Arany János utcai rehabilitációs központ helyzete is bizonytalanná vált. Nagy türelem és bölcsesség kellett ahhoz, hogy a bizonytalanságon túltegye magát, sikerüljön új helyiséget találni, és azt újra átalakítani és berendezni. 

– Sajnos, nem tudtuk megoldani, hogy legyen egy saját felületünk, amit továbbra is keresünk. A járványhelyzet nagyon betartott nekünk. Ráadásul nincsenek egészségügyi vonatkozású pályázatok, másrészt a 70-80 százalékos önrészt nem tudtuk vállalni. Sajnos, senki sem érzi, hogy vigyázni kellene, mert adott pillanatban az egészségügy lerombolódik. 

– Pedig a csoportos és egyéni torna, a fizikoterápiai kezelések mellett mennyire jó kezdeményezés a robotizált mozgásszervi és neurológiai rehabilitáció, amelynek során komputeres technika, speciális számítógépes programok segítik a gyógyulást. 

– Állandóan újabb és újabb, hihetetlenül változatos, teljesen egyedi elváltozásokkal jönnek a páciensek a károsodástól a rokkantságig. Nagyon fontos a felmérés a károsodások mértékének és az önellátás szintjének a megállapítására, és ennek megfelelően dönthető el, hogy izomerőt vagy idegi problémákat kell fejleszteni. A páciensek közül többen nem tudnak kommunikálni, ezért fontos a hozzátartozó szerepe, akiben ugyancsak tartani kell a lelket, de meg kell közösen beszélni a célokat, és számba kell venni a visszajelzéseket. Rendkívül nehéz egy bénult, fogyatékos személy gondozása, ezért egyenlő mértékben kell a hozzátartozót is támogatni. A rehabilitációban szükséges a szakorvos véleménye, de nagyon nehezen tudom a különböző területek orvosait időszakosan érzékenyíteni. Amikor a súlyosan sérült, hónapokig kómában fekvő fiatalembert járni látták a kollégák, főleg a középkáderek, sírva fakadtak. Ahol az idegrendszer roncsolódik, nem regenerálódik, de a neuroplaszticitás lehetővé teszi, hogy más csatornák átvegyék a sérült idegek funkcióját. Ahol nem rendelkeznek azokkal az eszközökkel, amelyekkel mozgatni lehet a bénult végtagot, az idegrendszer nem regenerálódik, és a páciensek mozdulatlanul az ágyban maradnak. Örvendünk, hogy segíteni tudunk ezeken a betegeken.

Jó néhány kérdésben, akár a telemetriás rendszereket illetően is, bebizonyosodott, hogy például egy ilyen világjárvány idején mennyire jól használhatók a páciensek állapotának a követésére. Az előzetesen megvizsgált páciens vérnyomását, vércukorszintjét, testsúlyát stb. követni lehet, és a módszert sikerrel mutattam be a Londonban tartott európai hipertónia-kongresszuson, de országos szinten hiába próbáltam elterjeszteni, nem ment. Megkapták a rendszereket a kollégák, és nem használták. Azt kell mondanom, hogy az egészségügy egy nagyon konzervatív terület, átlagban nyolc év kell, hogy valami meghonosodjon.


Hiányérzet

– Ennek kapcsán jut eszembe, hogy az elképzelések között egy régi beszélgetésünk során szerepelt egy kórház is. 

– Nem feltétlenül kórházat, egy egynapos befektetésre alkalmas épületet szerettem volna. A kórházakat illetően szigorú szabályok vannak, amelyek lecsökkentik a hozzáférés lehetőségét. Egynapos fektetőre gondoltam, egy olyan egységre, ahol nem érvényesülnek a merev előírások. A rehabilitáció terén is szükséges lenne egy olyan intézmény, ahol, ha elakadunk valamiben, akár a diagnózist vagy egy kényesebb terápiát illetően, bent lehessen tartani egy-két napra a pácienst. Ez különösen a neurorehabilitáció terén lenne fontos, nem a posztintenzív időszakban, amire kórházi ellátás javallott. 

Ákosfalván annak idején elindítottunk egy programot a Nyárádmente egészségéért. Ahhoz, hogy folytatni tudjuk, fiatal szakemberekre van szükségünk, akik vállalják a kiszállásokat. A körülmények jók, a páciensek nagyon hálásak. 

Az egészségügyi rendszer problémája már 1990-től fennáll, ezért a járóbeteg-szakrendelés minőségileg magas szintű kellene hogy legyen, de a privatizálását követően egyáltalán nincs elismerve. A családorvoslás hasonlóképpen a rendszer mostohagyermekévé vált. Jelenleg a lakosság 60 százalékának van családorvosa, de sokan a nyugdíjkorhatár utáni hosszabbítással dolgoznak, és rövid időn belül az ellátottság 40 százalékosra csökken. Utánpótlás mondhatni nincsen. A szakorvosi rendszerben multinacionális cégek jelennek meg, és azoknak az érdeke fog felülkerekedni. Akié ez a terület, azé lesz az egészségügy, amire sajnos nem figyelnek.