Esbé mint Svéd Böske

A kórházi alkalmazottak és az ápoltak kék és rothadt meggyszínű moltonköpenyben jártak. Úgy léptek ki az utcára is, csak átszaladtak a közeli alimentárába (korábbi nevén: élelmiszerüzletbe), bár sokkal inkább ráillett a szatócsbolt, ugyanis abban az időben a nép mindenféle vacakot beszerezhetett a népnek kedvező áron. A legkelendőbb a vizeskifli volt, ami már reggel tíz körül elfogyott, a moltonköpenyesek pontosan tudták ezt; a felvásárlás teljesen magától értetődő volt, ugyanis a gyalázatos kórházi kosztot valamivel ki kellett egészíteni. A környék lakói, egykori közhivatalnokok, volt kizsákmányolók, főállású kétségbeesők, nyugdíjasok, csikkszedők és téveszme-tulajdonosok, a közhivatalnokokra ráköltöztetett munkáscsaládok, akik először jutottak igazi fürdőszobához – igaz, közösködni kellett a régi tulajdonossal, aki kellőleg meg volt félemlítve –, szóval a közönség zúgolódott, hogy a kórháziak mindent felvásárolnak. Ebben meglepő módon egyöntetű volt a fogyasztók nem moltonköpenyes halmaza.

Balkányiné tudni vélte, hogy a vizeskiflit az oroszoknak viszik, de ez nagy titok, Schipula bácsi, az egykori teniszpályaőr pedig arra tippelt, hogy azért sütnek keveset, mert ezeknek már lisztjük sincs, és különben is közeledik a világ vége, és az amerikaiak le fogját dobni azt az izébombát Szovjetre és a volt Kazocsay-féle pékségre, ahol a nép kenyerét elcsalják.

A moltonköpenyesek értettek hozzá, hogyan lehet kiépíteni, majd gondosan ápolni a kapcsolatokat, hol egy üveg aszpirint, hol egy kis zacskó penicillintablettát adtak a jóindulat (és örökös emlékezet) megnyerése céljából a boltosnak. Az sem volt ritka, hogy pl. úgy karácsony táján – de inkább a következő évi ellátmány biztosítása érdekében – a boltos, Tódor Martin kapott egy vég sárgavásznat, amiből kitűnő lepedőket lehetett szabni, de Tódorné mindenféle fortéllyal megfestette a nyersszínű vásznakat, és abból varrt csinos ruhát leányainak, munkaköpenyt férjének az élelmes élelmiszer- és kegyosztó nagy Tódor Martinnak. A vég vászon azonban gyakorlatilag végtelennek bizonyult, s a boltosné másoknak is varrt, akik alkonyat után jártak hozzá próbálni. Ha gyanús alakok ólálkodtak volna a környéken, akkor előkerült a römi, amivel még a zsidók elvitele előtt Svéd Böskéék is játszottak esténként. Nyáron estefelé a kis előkertben játszottak, az egész utcában hallani lehetett a kövek gyönyörű csengését-bongását, mások szerint félelmetes halált sugalló csattogását, mintha meg lett volna írva a sorsuk azokban a kövekben, tette hozzá olykor Tódorné, amikor az ura hallótávon kívül maradt. Nagy Tódor Martin ugyanis egyáltalán nem szerette az efféle beszédeket. És azt sem, ha az ötfityinges alapon játszott győztes mérkőzés után azt mondta az asszony, ha egyszer elég időm lesz, estefelé kimegyek a Lombos utcai zsidó temetőbe, és a temető kapujára névtelenül egy szál virágot tűzök. Csak úgy, óvatosan, hogy meg ne lássanak. Még aztán a népek elhíresztelnék, hogy zsidók vagyunk, vágta rá az ura, és ezzel a legszebb hálatervek is dugába voltak döntve. 

Ha egyszer gazdag lesz, mondta az urának, ők majd csontrömit fognak gyártani. Csont elég hever szerteszét. Csak szem kell és szerencse. Összeköttetések a csontteleppel. Van is Tódornénak ott egy unokabátyja, elég távoli rokon tulajdonképpen, de azért tartják a kapcsolatot. Karcsi minden húsvétban eljön és megöntözi a négy nőt, és olyankor azt meséli, micsoda pazarlás folyik a telepen. Bezzeg a vén Schwarcz úr idejében! És akkor már mindjárt a zsidóknál tartanak. Mintha a húsvét nem is keresztény ünnep lenne. Ilyenkor ő felkel és kimegy, de a szobában elég férfi marad, akik elásott, elrejtett kincsekről mesélnek. Amit azok rejtettek el, bíztak valakikre, mielőtt elmentek volna. Vagy elvitték őket. Egyszer azt merte mondani, hogy a gyermekeket is. Azt a leánykát, a Kelemenékét is, amék nem volt még kétéves sem. Erre nagy hallgatás lett. Kedvetlenül felkeltek az emberek, és hamarabb mentek el, mint szoktak így húsvéthétfőn. Odalett a jó hangulat. Pedig volt elegendő pálinka, köményes, bor és sós rúd is. Még édeset is sütött két tepsivel.

A férje mondta is, ne mind gyere azokkal a kölykökkel. Felcsattant, de valahogy olyan szárazon mondta. Talán még meg is remegett a keze.

A kommunisták nem gyártottak csontrömit, kellett a csont sok egyébre, vitték az oroszoknak, akik csontfogantyús sétapálcát gyártottak belőle az Uralban. Titkos föld alatti gyárakban, mesélte Schipula bácsi, aki hadifogoly volt, a saját szemével látta, hogy az elesett németekből és megfagyott hadifoglyokból gyártották. Megesküszik a százhúsz éves anyja életére. A hallgatóság hitte is, meg nem is. A férfiak csóválták a fejüket. Az asszonyok befogták a kisdedek fülét. – És aztán eladták a háború után az egészet nagy tételekben, eladták a németeknek és angoloknak, akik nem tudnak egy percig sem meglenni keménykalap és sétapálca nélkül. A nálunk kapható – nagy protival, bonyolult összeköttetéssel a belvárosban – fából készült, alig zörgött, tompán koppant, gyorsan lekopott a számokról a piros és kék, sárga és fekete festék, ráadásul, ha az ember véletlenül rálépett, szét is hasadt, mert ahelyett, hogy valami keményfából esztergálták volna, puha szar jegenyéből fabrikálták, ami semmire sem való volt, mint ez az egész új világ, amelyben állítólag jobban éltek, mint régen. Már aki. 

Nagy Tódor Martin nem panaszkodhatott. A bolt maga volt az isten áldása a nagyklinika tövében. Amikor ide helyezték 48-ban, azt hitte, a hullaszállítókon kívül a kutya se tér be majd hozzá. De a környékbeliek itt vásároltak, a beteglátogatási napokon csütörtökön és hétvégén valóságos népözön volt. A falusiak mindent megvettek, náluk mindig volt pénz és számlát sem kértek. Azért csengett a nacionál-kassza. De inkább csak kísérőzeneként. Üresen. A doktorok is betértek, míg várták a buszt, egy felesre. Vagy egy doboz cigiért. A sebészek erős dohányosok voltak. Arról lehetett őket felismerni, hogy szürke puhakalapot viseltek és bőrkesztyűt, amit poharazás közben sem vettek le, köszöntek, de borravalót soha nem adtak. Ám estefelé – mindig estefelé – felbukkantak a régi nagyfiúk, akik most meghúzták magukat, csak alkonyat után jöttek elő, amikor tudták, hogy a zsernyákok elvannak a fészkükben, az éjszakai járőr tíz óra után csörtet végig a városvégi kórház környékén, és mindenfélét kínáltak Tódor úrnak, aki aztán ismert néhány régi igazi finom úriembert és ejtőernyőst, akik mindent átvettek, fizettek és nem sokat beszéltek. 

Nem, név szerint nem ismerte őket, ha vallatni kezdenék, amitől őrizzen meg a Fennvaló, legfeljebb a találhelyet tudta volna bemondani, ha nagyon bedurvulnak, meg hogy Dani urat, meg Sanyi urat, meg Ciuca urat kellett keresnie. De a csuka hallgat. Ő is, amíg lehet. Tudja, hogy megy ez. Látott ő már ilyet a háború alatt, amikor három hétig a csendőrnyomozókhoz tették át. Pedig ő csak egy semmi besorozott közhonvéd volt. Dehogyis krumplivirágos.

Nagy Tódornak egy napon, pontosan emlékszik rá, május vége volt, pünkösd előtt, éppen úgy, mint akkor, amikor a vagonokat elvontatták a téglagyártól valamerre, tele azzal a sok néppel, délelőtt 11 tájban belépett egy ápolt. Látásból ismerte. Pár nap óta rendszeresen vásárolt nála. Mintha mindig akart volna mondani valamit, de aztán visszaszívta, meggondolta magát. Óvatos volt. A köpenye alá rejtve hozta be. Megvárta, amíg csak ketten maradtak az üzletben. Addig a kekszeket meg a lekvárokat bámulta. Mitha szakértette volna. Nem félt, tudta, hogy nem álruhás ellenőr. Nem is szekus. Csak egy nyavalyás. 

Odalépett és előhúzta. Szép politúrozott dobozban volt. Fénylett. Gondosan őrizhették, egy karcolás sem látszott a dobozon. Valódi csontrömit ajánlott fel. Finom áru, még illatos, bizony isten, a régi kezek nyomán. Parfüm és pezsgő, meg valami pezsdítő s egyszerre bódító asszonyillat, amilyet azóta sem érzett, hogy eltűntek az előkertekben játszó Kelemenék, Földesék, Braunék meg Kohlmannék. Nem is kért sokat, csak gyorsan túl kellett adni rajta. Mert volt benne, minden kő hátlapján két betű, S. B. volt beleégetve. Olyan, mintha valami hivatal vagy kaszinó leltárában szerepelne, vagy mint valami monogram. Arra gondolt, megtartja. Megveszi. Majd azt mondja, hogy megbízható helyen van, a vevő azonnal és szemrebbenés nélkül fizetett. Csak egyszer játszanak vele, aztán tényleg továbbadja.

Otthon napokig a régi fészerben rejtegette, de szombat este nem bírta tovább, és amikor a sógoráék kipakolták a fából készült készletüket, szó nélkül előhozta a römit. A csontrömit, az igazit. Olyan volt, mintha akkor került volna le a fényezőasztalról, vagy lehántották volna róla a celofáncsomagolást. Kiborította. A kövek szétszóródtak, egyeseken látszott a szám, másokon az a monogram vagy micsoda.

Tódorné felkiáltott, nem lehetett érteni, mit mondott. Egyetlen dolog volt biztos, mégsem tette fel azt a kérdést. Csupán Tódorra szegezte a tekintetét kérdőn. Félt. Azt hiszi, hogy már akkor félt. Ímmel-ámmal játszott, nem figyelt oda, pedig a rablónál minden lehetséges kombinációra oda kell figyelni. Máskor rendszerint ő nyert. Ezúttal Ferkóéknak kedvezett a szerencse vagy az asszony figyelmetlensége. Nagy Tódort bosszantotta a dolog, meg is kérdezte villanyoltás után, mi az isten volt veled ma este? Veszítettünk egy rakás pénzt. Az asszony nem felelt azonnal. Jó darab hallgatás után, már szinte elaludt, midőn félálomban hallotta az asszony suttogását:

Tudod te, hogy kié az a römi? Ki az az S. B.?

Úgy kérdezte, mint aminek a tulajdonosa most is él. Bár azt kérdezte volna: tudod, kié volt? Mintha nem az övék lenne. Mintha nem ő vette volna mai pénzzel. Szerzett pénzzel. Egyszerűen szerencséje volt. Nem hagyott ki egy kínálkozó alkalmat. Egy soha vissza nem térő pillanatban, ahogy a reklámokban írják. Akárki megvette volna a telepen, a kórházban, még a doktorok is. Az ilyesminek manapság szép értéke van. Mit cirkuszol?

Kopogtattak. A bejárati ajtón. Mindketten megmerevedtek, így ültek az ágyban némán és moccanatlan órákkal később is, amikor a kopogtató már régen elmehetett.