Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
A mindennapjainkat meg a nevelést is jócskán megnehezítő korszellem jellemzője a legpregnánsabban az állandó megkérdőjelezésben megnyilvánuló értékvesztés. Minden értékítélet, erkölcsi megfogalmazás, sőt mondhatnám, minden olyan állítás, amely valami fogódzót jelentene, korunk ideológiája számára arravaló, hogy kétségbe vonja azt. És legtöbbször anélkül, hogy maga adna (helyette) válaszokat. Csak nagy általánosságokat mutat fel, mint szabadság, a gondolat és az egyén szabadsága, az egyéni döntések mindenekfelettisége, elfogadás, szeretet, tolerancia – ami persze csak addig tart, amíg nem állít valaki olyat, ami egyeseknek nem tetszik. Akkor pedig a szeretet és tolerancia nevében bárkit ellehetetlenítenek.
A megkérdőjelezés és az ennek következtében kialakuló bizonytalanság divatja szétzülleszt, amit csak (fel)erősítenek az online valóság és az egyre okosabb kütyük adta lehetőségek. A sok, külön-külön a saját valósága buborékába zárt egyén hatalmas jellegtelen amorf tömeggé áll össze, melyben az interakciók leginkább a virtuális térben zajlanak, és nem a szürke valóságban. Még nem is olyan régen karikatúrák mutatták be a mára valósággá lett jelenséget.
Korunk ideológiája – bár lehet, merészség tőlem ennek nevezni a korszellemet uraló elképzeléseket –, mondhatjuk, eleve bomlaszt. Minket ráadásul itthon két oldalról szorítanak a történések. Egyrészt a kelet-európai rendszerváltozások a múlt század végén, másrészt a mainstream ideái, melyek Nyugaton sokszor termő talajra találnak, minket azonban veszélyesen emlékeztetnek a sokoldalúan fejlett szocialista társadalomban megéltekre. És minden gondolkodó embert Orwell 1984 című disztópiájára, mely mára kezd jelenné és valósággá válni. Egyfajta totalitarizmus jelentkezik a divattal erőszakosan terjesztett gondolatok hatására.
A generációk közötti különbségek is nagyobbak, mint valaha elképzeltük volna. Hisz még nem is olyan régen az apák, anyák elleni harc arra volt jó, hogy az ifjú függetlenedjen, és kiválassza, mit visz tovább, illetve alakít át abból, amit a szülei tanítottak neki. Mára azonban a fiatalok olyan világban élnek, amit a szüleik, nagyszüleik legtöbbször nem is képesek felfogni, nemhogy megérteni. És itt most nem arról van szó, hogy jó vagy rossz valamelyik, vagy kinek van igaza. Egyszerűen arról beszélünk, hogy korlátozott az átjárhatóság a nemzedékek világa, kommunikációs lehetősége és nem utolsósorban kapcsolattartási stílusa között.
Korunk értékvesztésének egy másik, talán legkellemetlenebb oldala a közös nyelv lassú felszámolása és a valódi együtt gondolkodás szétzilálása, ami a kapcsolatoknak is, a kapcsolattartásnak is nagyon rosszat tesz.
Ahhoz, hogy pontosan értsük, miről is beszélünk, meg kell határoznunk az érték fogalmát. Eszerint érték az, ami fontos, ami jelentőséget ad egy tárgynak, személynek, helyzetnek; tulajdonság, tárgy vagy személy, aki, ami miatt valamire törekszünk, ami értelmet ad a létnek, és ezt széppé, megélni érdemessé teszi. Lehet tehát tárgy, eszme, élőlény, tulajdonság. Van társadalmi és egyéni érték és persze külön tudománya is, az axiológia. Természetesen az énhez (is) kötött, és remek, ha sok én együtt tart valamit jónak, követendőnek, tovább vivőnek. Persze ez egy hevenyészett megfogalmazás, de tartalmazza a lényeget. Szokták úgy is megfogalmazni, hogy értékek azok a kulturális alapelvek, amelyek kifejezik azt, hogy az adott társadalom mit tart fontosnak, kívánatosnak, pozitívnak, jónak. Ez a megközelítés lehetőséget ad arra, hogy a már említett általánosságokat vonultassák fel.
Tény, hogy az érték fogalmát és ezzel mindazt, amit magában hordoz, egyre inkább igyekeznek kiszorítani a használatból, a tudatból, az életünkből, néha nem kevés sikerrel. Hisz az érték, mint minden norma, szorító, korlátozó erejű: behatárol és számon kérhető, be nem tartása valami módon büntethető. Ezért könnyű lemondani róla. Különösen, mert helyette megjelent az élmény idealizálása. Míg az Y generáció – a mai harmincasok-negyvenesek – még élménykeresők voltak, a következő, a Z nemzedék (1995–2009 között születettek) már eleve élménytársadalomba csöppent: mindent megkap, amit szeretne. A még fiatalabbakról egyelőre nem beszélhetünk, nincs még megfelelő rálátásunk arra, merre fejlődnek majd. Az egyértelmű, hogy az élményközpontúság az egyszeri, újabb és újabb kívánságok, kérések, vágyak, tárgyak világa. Azaz lényegileg ellentmond az értéknek, hisz az stabilitást, ragaszkodást, iránytűt jelent.
Ezért folytathatnám a sort szinte a végtelenségig, ha fel akarnám sorolni azokat a lelki jellemzőket, amelyek kivesztek vagy kiveszőfélben vannak. Nekem és még sokaknak ez a váltás néha kellemetlen, kényelmetlen. Mert a sokat emlegetett (mert legkülönbözőbb) Z nemzedék – a digitális bennszülöttek, akik belenőttek a digitális világba – jelentős része nem köszön, nem olvas, nem marad meg kényelmetlen körülmények között, vezető akar lenni csak úgy, nagy fizetést akar eleve, és könnyen lelép. Látszólag sokfele figyel, miközben sokat hibázik. Nem könnyű velük együtt élni, ha nem tartozol közéjük. Még sok mindent elmondhatnék róluk (is), de inkább foglalkozom a kiveszőfélben lévő pszichés tulajdonságokkal.
Például a kommunikációval, benne a nyelvvel. Hódít az egyszerű, rövidített írásbeli „beszélgetés”, mely szóban is igen redukálttá vált. Átlagosan 300 szóból lehet megélni. A mai értelmiségi szerencsére (még) 20 000 szót ismer, Shakespeare egykoron 30 000-ből írta drámáit. Így megyen a világ. Vajon merre?
Kihal a tartás is, mely nem lélektani szakkifejezés, de a mindennapokban használjuk, még inkább használtuk, és olyan fontos tulajdonságot jelöl, amelynek hiánya máris rengeteg galibát okoz. Mert mit fed? Mi kell hozzá? Le kell bontanunk, ha meg akarjuk érteni. Tehát kell hozzá egyenesség – azt mondom, amit gondolok, és úgy is cselekszem –; tisztesség – az adott szó, az ígéret betartása –; bátorság, kiállás, vállalás.
Ugyanígy ellaposodnak, kiürülnek az érzelmek, megszűnnek a valós kapcsolatok, ami még sokkolóbb azoknak, akik ezt észreveszik, hisz az emberek többsége, aki így látja, és akit erre biztatnak, természetesnek veszi, hogy lassan eltűnik a tudás, megszűnnek a tények a mindennapokban – persze attól még léteznek, csak nem vesznek tudomást róluk, mert mindenkinek lehet véleménye és ezen nem kérik számon – sőt! – a tényeket és a tudást. És eltűnik a valóság is. Helyét átveszi az álvalóság, a digitális, alkotott világ, mert azt alakíthatjuk, amilyenné mi akarjuk. És elfelejtünk élni.
Ez egy rövid helyzetkép rólunk – ma. Részletezhetem, ha van rá igény. Vagy visszatérhetek a lelki jóllétünk tízparancsolatának boncolgatásához, amely valamiféle ellenszert is jelent(het) kiüresedésünk megakadályozására. Remélem, lesznek visszajelzések, melyek megmutatják, mi következzen.