Értékek a Kis-Küküllő mentén

A novemberi délelőttön, ha rövid időre is, de elsimultak bennem az utóbbi években felgyülemlett bosszúságok. Mivel gyakran utazom át a Kis- és Nagykendből (az 1970-es évek szocialista lendületében) összekovácsolt Kenden, elkeserít az út menti bódék látványa, amelyek zsibvásárrá, giccsparádévá teszik a falut.

Fotó: Bodolai Gyöngyi

A novemberi délelőttön, ha rövid időre is, de elsimultak bennem az utóbbi években felgyülemlett bosszúságok. Mivel gyakran utazom át a Kis- és Nagykendből (az 1970-es évek szocialista lendületében) összekovácsolt Kenden, elkeserít az út menti bódék látványa, amelyek zsibvásárrá, giccsparádévá teszik a falut. A színvonalas helyi népművészeti termékeket, a kukoricacsuhéból készült tárgyakat nehéz észrevenni az elárusítóhelyek előtt sorjázó színes gipszállatok, kerti törpék, az ízléstelen mintával díszített törülközők és sok száz egyéb tárgy között. Ez utóbbiakra van kereslet, szabadkoznak a tulajdonosok, s ha fenn akarják tartani az út menti kereskedéseket, alkalmazkodniuk kell a vásárlók igényeihez. Nem kételkedem a szavaikban, de úgy gondolom, hogy legalább egy pontot, ahol a falu és a főúttól félreeső Szentdemeter jellegzetes kézművességének alkotásai megtekinthetők és megvásárolhatók, fenn kellene tartani. Már csak Kend jó híréért is, hogy ne gondolják azt a helyi sajátosságokra kíváncsi turisták (gondolom, még vannak néhányan), hogy a kereskedő falu látszatát keltő Kenden csupán a tömény giccs terem.

A kicsit hosszúra nyúlt bevezető után hadd mondjam el minapi élményemet. A magyarországi Lentiből érkezett vendégek tiszteletére a Kis-Küküllő mente értékeinek bemutatására szervezett rendezvénysorozat részeként a Sütő Andrásról elnevezett elegáns kiskendi művelődési házban alkalmam volt találkozni a csuhéfonásban otthonos helyi asszonyokkal –Demeter Irén, Demeter Irma, Szász Erzsébet, Magyarosi Irma, Fülöp Margit, Fazakas Berta, Székely Irma, Gergely Erzsébet –, akik rögtönzött kiállítást rendeztek a kukoricahéjból font használati és dísztárgyakból, csuhévirágokból.

Az asszonyok között Fazakas Berta öltözékére lettem figyelmes. A hetvenes éveiben járó asszony büszkén mondta, hogy az eredeti kendi viseletet hordja, s abban konfirmált 1958-an. A szász hatást mutató öltözék minden darabját számba vettük. Finom, vékony szövetből készült a rakott szoknya, amelyet zöld, kék, barna, fekete színben viseltek az asszonyok, s ők maguk pliszírozták – erősítik meg a többiek. A szoknyán apró virágmintás, csipkével szegett selyemkötényt visel, alapszíne kék, akárcsak a szoknyáé. A gyapotanyagból varrt inget a nyak körül és a kézelőn szilvamagos darázsolással húzták össze, s fölötte keresztszemes mintával varrták ki. A zöld lájbinak fekete bársonyszegély, farkasfog, hereleveles rátét a díszítése, s az öltözékhez többsoros piros-fekete gyöngy tartozott valamikor. A székely ruha később terjedt el – mondja Fazakas Berta, majd hozzáteszi, hogy annyira szereti ezt a viseletet, hogy abban vesz úrvacsorát, és azt szeretné, ha abban is temetnék el.

A Zala megyei Lentiből érkezett vendégeknek Sagyebó István, Balavásár község polgármestere foglalta össze a Kendek története mellett a csuhéfonás elterjedését. Bár az átlagember kendi sajátosságnak gondolja, ezúttal is elhangzik, hogy az egykori szentdemeteri papnak köszönhetik ezt a rendszerváltás előtt jól jövedelmező kézművességet.

1940-ben a búcsú szombatján óriási felhőszakadás mosta el a szomszédos falut: Pál Gyula plébános a nagy szegénység miatt a budapesti ipari felügyelőséghez fordult, ahonnan Kovács Károly tanfolyamvezetőt küldték ki, hogy kukoricahéjból való „szo-tyorkötésre” tanítsa a falu lakóit. A kötelező tanfolyamra sodrófával mentek a helybeliek, amelybe szeget ütöttek, s arra csavarták fel a megsodort szálat. A szálból a „szotyor” mellett lábtörlőt s különböző használati tárgyakat készítettek, s a környező települések vásárain értékesítették. Egy kíváncsi barátnő révén terjedt el Kis- és Nagykenden is a „szotyorkötés”.

A félkörben ülő asszonyok begyakorlott, pontos mozdulatokkal simítják egymásba a kukoricacsuhét, közben sodorják, s a kezükben levő fából faragott formára erősítik a fonatot, hogy kosár, fakanál-, ceruza- és gyufatartó készüljön. Kicsit odébb fürgén mozgó ujjak munkája nyomán a hosszában, majd keresztben font szálak között eltűnik az üveg, s a kerek ráma szélébe ütött szegektől kezdődően a zsinórból kerekedik az edényalátét. Pontos munkával simul a rámára a kosár Fülöp Margit, a 80-as éveiben járó tanítónő kezében, aki helybeli férjét követve 1962-ben érkezett a faluba. A tanítás mellett tevékenyen vettek részt a művelődési élet szervezésében is. Összegyűjtötte a falu néphagyományait, a kender feldolgozását, a fafaragást – mutatja a gépelt lapokon megörökített képeket, köztük Koncz József díszes székely kapuját, majd a 100-tagú dalárdát, amelyet a férjével vezényelt, s az elmúlt évig ő vezette a csősztáncot is. Beszél az ünnepi alkalmakról, a farsangi szokásokról, a batykózásról s arról, hogy mostanában rongyból terítőt, szőnyeget horgol.

S miközben a különböző rendeltetésű tárgyak szépen alakulnak az asszonyok kezében, a vendégeknek elmondják a kukoricahéj-fonás technikáját. Aki szorgalmas, évente 50-60 zsák csuhét dolgoz fel. A kukoricacsövet borító leveleket ősszel, kukoricafosztáskor gyűjtik be. A puha, fehér lapikat kiválasztják, a napon megszárítják, szellős helyre kötegekbe fűzik, hogy megóvják a penésztől, majd kénezéssel fehérítik.

A fonás megkezdése előtt a leveleket langyos vízbe áztatják, majd rongyba tekerik, hogy ne száradjanak ki. Ezt megelőzően a levelek kemény végét levágják, majd keskenyebb, szélesebb csíkokra hasítják, attól függően, hogy milyen vastag fonatot akarnak készíteni. A tárgyak megfonásához fából készített ráma szükséges, az ebbe ütött szegektől kezdődik el a felvetés. A leszövést sodrott zsinórra vagy a laposan összetűrt levelekkel végzik, majd a munka befejeztével a szálakat eldolgozzák. Amikor a fonott tárgy megszáradt, leveszik a rámáról. Kicsit leegyszerűsítve így készülnek a szatyrok, kosárkák, kisebb méretű díszek, például a karácsonyi csengő is, amelyek száradás után megtartják a formájukat. Az edényalátétet, lábtörlőt egy egyenes faalapra készítik – figyeltem meg, ahogy az asszonyok dolgoztak. Elmondták, hogy már gyermekkorukban ellesték a nagyoktól a mesterséget, s ki-ki fantáziája, ügyessége szerint alakította tovább a tanultakat.

Az év minden időszakában alkalmazkodtak az igényekhez, karácsonyra csengőt, fadíszeket, húsvétra piros tojásnak kosarat, pünkösdre virágot, máskor szatyrot, fakanáltartót, lábasalátétet, falvédőt kötöttek. Az 1970–80-as években szervezett módon a szövetkezetben dolgoztak, s a jövedelem jól kiegészítette a megélhetést, később a korondiak vásárolták fel a termékeket. A rendszerváltás után, miközben az utcai árusok szaporodtak, fokozottan fogyott a csuhétermékek iránti kereslet. Holott, ahogy a bevezetőben is említettem, a falu hírnevének, értékének védelmében is működtetni kellene egy kis helytörténeti múzeumot, ahol bemutatnák a falu múltja mellett a csuhéfonás – ha nem is ősi, de sokak által mesterfokon gyakorolt – történetét, s ahol vásárolni is lehetne a termékekből.

Folyton erre térek vissza gondolatban, miközben a szorgalmasan fonó-szövő asszonyok eléneklik a Fonódalt, amit kis idő múlva már a vendégekkel együtt dalolnak: „Lábtörlő és szotyorfonás első a világon/ Köti, fonja asszony, leány és az iskolások,/ A legények segítenek lapit vagdalgatni,/ Gyors kezükben minden este egynek kész kell lenni.”

Miközben a csuhévirággal díszített asztalról kínálni kezdik a jelenlevőket, a Lentiből érkezett vendég kézművesekkel beszélgetek. Dulics Margit ismert vesszőfonó 47 éve dolgozik a fűzfavesszővel, kosarat, bútort, kérésre bármilyen egyéb tárgyat elkészít. A mesterséget a lenti Fűzüzemben a férjétől tanulta, s ma szívesen tanítja a vesszőfonást különböző tanfolyamokon, egyesületekben, akár a határon túl, Szlovéniában is, ahol kihaltak a régi népművészek. Elmondja, hogy meglepő módon a fiatalok érdeklődnek a vesszőfonás iránt, s azt reméli, hogy unokáit is megtanítja, akik a majd a helyébe lépnek. Szeretné minél több személynek átadni, hogy a régi hagyományos kosárfonás megmaradjon – mondja a munkáival országos helyezést elért népi iparművész, aki nehéznek tartja a termékek értékesítését.

Hácskó Imréné népi iparművész háziszőttest készít, s az egyetlen Magyarországon, aki a hetési tájegység gazdagon díszített szín- és motívumvilágát szövi. 33 éve dolgozik egy 130 éves szövőszéken, kizárólag természetes alapanyagokból (len, kender és pamut). Asztalterítőkbe, ingekbe, szalvétákba sötétpiros vagy bordó színnel szövi bele a csillag, rózsa, tulipán, rozmaring motívumokat, egyéni kérésre más színekből is. Ameddig bírja, addig folytatja, de szívszorító számára, hogy a fiatalokat nem érdekli, nincsen utánpótlás, s félő, hogy a régi népi mesterségek ki fognak halni – osztja meg aggodalmait is.

Farkas Jenőné Annamária a grillázstorta rejtelmeibe avat be, amiről külön beszámolunk.

A kendi találkozó végén Nagy Margit műhelyébe látogat el a csoport. A kis házi kiállításon nagyon gazdag csuhévirágokból, karácsonyi díszekből a kínálat.

Miközben a kendi látogatás után a kelementeki borházban, a szépen megújuló Simén-kúria pincéjében a vidék jellegzetes borait kóstolgatják a vendégek, s Péterfi Sándor agronómus, borász a lélek italának a filozófiájával ismerteti a látogatókat, arra gondolok, hogy a négynapos program, amelyet a Kis-Küküllő Balavásár–Sóvárad Egyesület Leader Helyi Akciócsoportja (HACs) szervezett a Zala megyei Lenti térség Leader csoportjának, egy remek tematikus kirándulás programja lehetne, ami esetleg Szovátán érne véget. Ezáltal a térség településeire lehetne vonzani a látogatókat, ami mozgósíthatná, s jövedelmet is biztosíthatna a háziipar művelői és a vendéglátóegységek számára is. Tartalmas, érdekes, szép útvonal, bel- és külföldieknek egyaránt.