Külföldi ismerős kérdezett rám, miután megcsodálta a vásárhelyi képtár Bernády-gyűjteményének egyik remekét, Wagner Sándor Alhambra festményét, mit tudok a művészről azon kívül, hogy megalkotta ezt a keleti témájú, szép kompozíciót.
Külföldi ismerős kérdezett rám, miután megcsodálta a vásárhelyi képtár Bernády-gyűjteményének egyik remekét, Wagner Sándor Alhambra festményét, mit tudok a művészről azon kívül, hogy megalkotta ezt a keleti témájú, szép kompozíciót. Mindenekelőtt azt, hogy neki köszönhetjük a XIX. század magyar historikus festészetének egyik legismertebb alkotását, a Dugovics Titusz önfeláldozása című sokalakos olajképet. Ma már lehetnek olyanok, akiknek ez a név sem mond sokat, de a köztudat eléggé elevenen őrzi még a hős várvédő legendáját, aki a nándorfehérvári csata egyik döntő pillanatában magával rántotta a mélybe a török támadót, így akadályozva meg, hogy a vár ormán lengő magyar zászlót az ostromlók félholdas lobogójára cserélje. Áldozathozatala nem volt hiábavaló, fokozta a védők elszántságát, és végül Hunyadi János serege 1456. július 21-én győzedelmeskedett. Dugovics Titusz pedig az áldozathozatal egyik sokat emlegetett jelképévé vált. Igaz, a történészek utóbb nem találtak meggyőző bizonyítékot arra, hogy éppen akkor történt mindez és éppen őhozzá köthető a Bonfini mester által lejegyzett eset, de akár így, akár másképp volt, Dugovics híre, neve máig fennmaradt. És az is elmondható róla és társairól, hogy talán nem is tudatosan, de a nyugati civilizációt is védték akkor az oszmán hódítókkal szemben. Nyilván vitatható, hogy akkoriban ki védett kit és mit, ki és mi ellen, illetve kinek volt valójában igaza vagy sem, ki állt a jó oldalon, és melyik volt a jó oldal. Az ilyesmi ma is kérdőjeles.
Sok kérdőjel felmerülhetett több mint egy évszázad teltével, az 1575. július 9-i kerelőszentpáli csatában is, amikor hasonlóan összekuszálódtak a szálak. A szokásosnál is jobban, hiszen török, osztrák háttértámogatással, de lényegében magyar–magyar összecsapás zajlott éppolyan ádázan, mintha örök ellenségek, más-más nemzetiségű hadseregek ütköztek volna meg egymással. És a megtorlás, a hatalomra törő, de legyőzött Bekes Gáspárék büntetése is ehhez fogható kíméletlenséget mutatott. Ellenben a győztes Báthory István mindent vitt, lengyel királlyá is válhatott, és ami még fontosabb: az Erdélyi Fejedelemség függetlensége ugyancsak innen származtatható. Sok későbbi baj is természetesen. De az már a mi bajunk. És a másoké is persze.
Erről jut eszembe egy másik Titus. A jelenkor külügyi harcosa. A jelek szerint ő is nemzeti hőssé válna. Ezért van az, hogy egyre gyakrabban tesz olyan kijelentéseket és tisztsége folytán lépéseket is, amelyekkel alaposan felpiszkálja a kedélyeket. Nem Dugovics, megvannak a maga korlátai, s különben is, ma már szóban kell csak hadakozni, legyen elég áldozat ez a haza, a nemzet, Európa oltárán! Fennmaradásra kell játszani, kinek mi köze hozzá, hogy minél tovább megtartaná a bársonyszékét?! Erre a célra jó módszer nagy hazafinak, aggodalmas nemzetvédőnek mutatkozni, és – vihart kavarva a semmiből – az itt élő etnikumokat összeugrasztani. Ha a szomszédot is lehet így bosszantani, annál jobb. Minek magyar konzuli képviselet Vásárhelyen, Váradon? Gyanús dolog ám ez! Minek uniós jogalkotást sürgető európai polgári, kisebbségi kezdeményezés? Országos ügy ez, nem európai! Hogy ez egyeseknek nem tetszik? Az sem gond. Csak tituszok ne hulljanak! A kormánykoalíció ráncigálás nélkül is akármikor a mélybe zuhanhat.
