A kakas is kétszer csenget. Hogy mindenik ezt teszi-e, azt nem tudom, de az, amelyik vasárnap hajnalban kukorékolt a szomszédban, akkor is diadalmasan hallatta a hangját, amikor a nap másodszor is előbújt a Székelykő mögül.
A kakas is kétszer csenget. Hogy mindenik ezt teszi-e, azt nem tudom, de az, amelyik vasárnap hajnalban kukorékolt a szomszédban, akkor is diadalmasan hallatta a hangját, amikor a nap másodszor is előbújt a Székelykő mögül. Addigra a Torockót sejtelmesen befedő puha takaró, a köd is kezdett felszakadozni. A gazdák persze jóval túljutottak a reggeli tennivalókon, a turisták is mozgolódni kezdtek, de a szemétdomb ura sem feledte, mi a dolga, tette a magáét. Aligha sejtette, hogy ez is idegenforgalmi attrakció. De miért is sejtené, ő csak egy kakas, nem kenyere a tudatosság. Akik képesek gondolkodni, azok szerencsére élnek a lehetőséggel, és ez meg is látszik a falun. Szép, takaros, gondozott minden, a község és lakossága prosperál, információkban sincs hiány, Torockó vonzza az érdeklődőket. Nem csak a táj, az épített örökség is megőrizte, jobban mondva, visszanyerte itt a régi vonzerejét. Ezt talán fölösleges hangsúlyoznom, rengetegen megfordulnak arrafelé, a település divatba jött. Az elmúlt hétvégén is zsúfolt volt a varázsos központi tér, forgalmi dugók bonyolódtak a főúton és a hegyre vezető ösvényeken, sokan nyüzsögtek az erődtemplom illetve a vajor, a hűs vizű itatómedencék körül. Pedig nem zajlott fesztivál, falunap vagy más forgatag, amikből bőven kijut mostanság a helybelieknek. Csupán a szokásos nyári események, esküvő, véndiák-találkozó, más hasonló látványosságok és nyilván a helységet felrázó ország- és világjáró buzgalom meg a rendszeresen visszaérkező üdülők juttatták eszembe, hány hasonlóan jó adottságú kistérségünk, vidéki helységünk van, amelyeket ugyancsak fel lehetne, fel kellene futtatni, de akiknek ez lenne a feladatuk, nem mutatnak hajlandóságot rá. Innen persze messzire kanyarodhatna a gondolatmenet, maradjunk a Székelykő alatt. Az egykori nagy múltú bányászvároska nem hiába kapta meg a rangos Europa Nostra díjat. Nemcsak büszkék kulturális örökségükre, óvják, szakszerűen restaurálják, fel is újítják, korszerűsítik is. Olyan szakemberek irányításával, segítségével, akiknek a tudásában, szakértelmében, tanácsában megbízhatnak.
Az évszázadok során sok jeles egyéniséget bűvölt el a székelység nyugati végvára és annak mesés környéke, írók, művészek, tudósok fantáziáját, ismerettárát mozgósította, termékenyítette meg. Regények, elbeszélések, festmények, grafikák, tudományos írások, elemzések sokasága született róla. Zaklatott történelme, lehanyatlott bányászvilága, különleges építészete, népviselete, népművészete, az unitárius műemlék templom és az iskola története gazdagon, színesen tükröződik bennük. Lehet, hogy legtöbben Jókai Mór emlékét, torockói látogatásának nyomait próbálják becserkészni, hiszen ő a legnépszerűbb az itt is megfordult szellemi nagyságok közül. Visszhangos jelenlétére, a hosszasan tervezett látogatásra, amelyre 1876. augusztus 8-án került sor, talán az Egy az Isten című, Torockót idéző könyvvel a kezükben igyekeznek visszatekinteni. Persze emléktábla is megörökítette a lelkészlak falán, hogy annak idején ott szállt meg a népszerű regényíró. S ha már az emléktábláknál tartunk, egy másikat is meg kell említenem. Ez az erődtemplom falának belső felén hirdeti, hogy Bartók Béla, aki híressé vált erdélyi folklórkutató útján 1908-ban Torockón jegyezte le a Fehér fuszulykavirág kezdetű magyar népdalt, az év október 7-én így nyilatkozott: „Az eddig megvizsgált magyar falvak közül határozottan ez van a legszebb vidéken”. Száztíz esztendő teltével is igazat kell adnunk halhatatlan zeneszerzőnknek, akiről köztudott, hogy eléggé szűkmarkúan osztogatta a dicsérő jelzőket. Torockó ma is méltán rászolgál az elismerésre, oda mindig érdemes visszatérni. Hogy mi az, ami még javítható, arról valamikor egy másik jegyzetben elmélkedhetünk.
