Sic transit gloria mundi. Magyarul és kissé elferdítve: így múlik a világ(bajnokok) dicsősége.
Sic transit gloria mundi. Magyarul és kissé elferdítve: így múlik a világ(bajnokok) dicsősége. Az elmúlt napokban mindegyre ezen hüledeztünk. Sorban véreztek el és estek ki a foci-világbajnokság küzdelmeiből az egykori nagymenők, korábban már nem is egyszer világbajnoki címet szerzett, legyőzhetetlennek vélt csapatok. Egy-két kivételtől eltekintve csapnivalóan játszottak. Velük együtt, vagy éppen azért, több világsztár, bálványként istenített labdarúgó is leszerepelt, dicstelenül kellett távoznia a vb helyszíneiről. Örömöt, ürömöt egyaránt okoztak ezáltal, de akár kedvelt, akár ellenszenves egyéniségről volt szó, annak, aki igazán szereti a sportot, lehangoló volt tapasztalnia a jelenséget. Nem szívesen látjuk, hogy valami vagy valaki, ami/aki nemrég még hibátlanul működött, hirtelen sokkal gyengébben teljesít, mint korábban. Persze valószínű, hogy ez a dolgok rendje, akik sokáig voltak a csúcson, előbb-utóbb belefáradnak, kiégnek, belefásulnak, elvesztik eredeti motivációikat, kiöregednek, szem elől tévesztik a megújulás fontosságát. Bizonyára az ide vezető folyamat jelei is mutatkoztak már, csak nem sikerült vagy nem akarták, nem akartuk észrevenni. Az pedig mindig rosszul esik, ha nem válnak be az előzetes számítások. Na persze, különösebben nem kell sajnálni a futballcsillagokat, az újabb eurómilliók és a luxusnyaralások hamar helyrebillentik megrokkant lelkiállapotukat, kiegészítik, még csillogóbbra fényesítik megtépett angyalszárnyaikat, és a szurkolók is könnyen találnak majd vigasztalást, hiszen nemsokára új kupasorozatok, selejtező mérkőzések kezdődnek. Így megy ez szüntelenül. Mi, harc- és csapásedzett idősebb sportrajongók már csak tudjuk! Ma 64 éve, hogy súlyos csalódást kellett megélnünk: 1954. július 4-én zajlott Bernben az akkori labdarúgó-világbajnokság döntője. A magyar aranycsapat csapott össze a nyugatnémetekkel. Mindenki biztosra vette Puskásék győzelmét. És jött a kudarc, nehéz volt megemészteni a váratlan vereséget. Most a német nemzeti tizenegy már a csoportküzdelmek során kiesett. És a magyar? El se jutott oda. És mióta tartja ezt a szintet! Talán éppen az az 54-es trauma indított el mindent, az betegítette meg, földelte el a magyar futballt. Nem kétlem, Kroosék gyorsan levonják a történtekből a tanulságot, és rövid idő alatt kikászálódnak a gödörből. Van ahol ez nehezebben megy. A pannon és a mioritikus tájak az utóbbi kategóriába sorolhatók. Mintha máris látnám, hallanám, olvasnám, mennyi magyarázkodás, indoklás, lakkozás övezi majd a selejtező tornák könnyen megjósolható eredményeit. Miközben – mint mindig – a csodára várunk. Mert tudjuk, hogy jönnie kell, még ha a valóságban nem is vagyunk képesek igazolni a létezését. Erről jut eszembe: a mai nap arról is nevezetes, hogy 2012-ben ekkor jelentette be az Európai Nukleáris Kutatási Szervezet, a svájci székhelyű CERN, hogy nagy valószínűséggel megtalálták a fizikában rég keresett Higgs-bozont. A teremtéssel, a világ kezdetével összefüggésbe hozható részecske létét hosszú ideje jelezték a tudósok, elméletileg bizonyosra vették, hogy lennie kell, csak éppen nem tudták tetten érni. A Nagy Hadronütköztető, a Föld legnagyobb részecskegyorsítója erre teremt lehetőséget. Erről persze mi, laikusok vajmi keveset tudunk, inkább csak az csapódik le bennünk, hogy mégis létezik olyasmi, amit nem érzékelünk, de van. Akár hisszük, akár nem. De hinnünk kell a tudós főknek. Hát nem jobb akkor a foci? Ahhoz holtbiztos, hogy mindenki mindenkinél jobban ért. Ön is, sőt tuti, hogy magam is jobban eligazítanánk ezt a vircsaftot, mint az egész jelenlegi kétbalkezes bagázs! Miért is ne, elvégre csakis minket tehet erre alkalmassá parttalan önbizalmunk és a Higgs-elmélet nélkül is vígan szárnyaló, bozontos fantáziánk.
