Ez a film nem az a könyv. A fehér király angol filmadaptációja más, mint Dragomán György azonos című regénye.
Ez a film nem az a könyv. A fehér király angol filmadaptációja más, mint Dragomán György azonos című regénye. Az Alex Helfrecht és Jörg Tittel alkotta produkció, amelyet nemrég kezdtek vetíteni Magyarországon, a könyvnek olyan filmesített olvasata, amely nem a nyolcvanas évek erdélyi valóságát jeleníti meg, általánosabban próbálja bemutatni a diktatúrát, a személyi kultuszt fenntartó hatalom kegyetlenkedéseit. A forgatókönyvíró rendezőpáros a nem túl távoli jövőbe helyezi a történéseket, amelyekről Dzsátá, a regény tizenkét esztendős narrátor főszereplője mesél, illetve amelyeket a filmvásznon az ő szemével láthatunk. A helyszínek semlegesek, olykor mégis ismerősnek tűnhet a táj, akár erdélyi is lehetne, de nem az, a Dunakanyarban és Etyeken forgatott a nemzetközi stáb. A rendezőknek valószínűleg nincsenek tapasztalatai az akkori romániai valóságról, vagy ha mégis, univerzálisabb képet kívántak nyújtani az önkényuralom s az ebből fakadó léleknyomorítás és fizikai bántalmazások természetéről. Aligha meggyőzőbb ez a megközelítés a bárhol élő filmnézők számára, mint ha a brit független produkció megvalósítói ragaszkodtak volna a regény reális magjához. Dragomán művét már több mint harminc nyelvre fordították le, a maga sajátos világával vált annyira népszerűvé, hogy érdemesnek tartsák megfilmesíteni. Az író tizenöt éves korában települt át családjával Marosvásárhelyről Magyarországra, tisztában volt mindazzal – hisz a szülők is felvilágosíthatták, meg saját bőrén is tapasztalta –, milyen kiszolgáltatott léthelyzetbe hozta az országot a Ceauşescu-féle diktatúra. Lényegében ezért is hagyták el a szülőföldet, és kezdtek új életet az anyaországban. Igaz, ő sem a korszak konkrétumaira koncentrált könyvében, de a gyermeki látásmód és történetmesélés a diktatórikus rendszer jellegzetességeit s egyben a sztori vásárhelyiségét is kirajzolta. Erdélyiként, marosvásárhelyiként, olyan nézőként, aki – akárcsak számtalan más akkori sorstársunk – ugyancsak átéltem a kort és súlyos visszásságait, sőt a szerző családját is jól ismertem, éppen ezt a „vásárhelyietlenséget” vettem rossz néven a film alkotóitól. Egyébként érdekes, a közönséget megérintő, nyomasztó atmoszférájú, egyetemes mondandójú alkotás született A fehér királyból, noha, mint a szerző nyilatkozta egy interjúban, a regényből egy sor sincs a filmben elhangzó szövegekben. S hogy e nagyon szabadon értelmezett adaptációban a fiktív diktatúra mégis élővé válhatott, az nagymértékben köszönhető a kitűnő színészeknek. Dzsátá alakítója, Lorenzo Allchurch éppenséggel telitalálat. Erős a kisugárzása, meggyőző, életteli a novellafüzért alkotó mozzanatok, jelenetek filmes megelevenítésében. A produkció a címre nem ad magyarázatot, a fehér királyról csak az tudhat, aki olvasta a regényt. Ellenben azt talán mi is remélhetjük, akár az egyik, akár mindkét változatot ismerjük, hogy az az éra, amit a könyv és a film is eszünkbe juttat, már csak a feledés ködébe vesző történelem. Vélhetőleg számunkra is. Vagy mégsem? Mint az igazán jó alkotások, A fehér király – a film is, de még inkább a könyv – nem a megoldásokra kínál recepteket, olyan kérdések felvetésére vállalkozik, amelyek a jelenlegi zűrzavaros, átmenetinek érzett társadalomban egyelőre még megválaszolatlanok. Kérdésekből viszont a világunk kifogyhatatlan.
