Migránsáradattól tartottunk, Pokémon-őrületbe csöppentünk. Európa középső és észak-nyugati részén, a schengeni övezet hőn áhított zónáiban, amerre a menekültek tartanak, lépten-nyomon a virtuális zsebszörnyecskékre vadászó fiatalokba, sőt ugyanolyan izgalomban levő idősebbekbe ütköztünk.
Migránsáradattól tartottunk, Pokémon-őrületbe csöppentünk. Európa középső és észak-nyugati részén, a schengeni övezet hőn áhított zónáiban, amerre a menekültek tartanak, lépten-nyomon a virtuális zsebszörnyecskékre vadászó fiatalokba, sőt ugyanolyan izgalomban levő idősebbekbe ütköztünk. Még a Bolyaiak révén mifelénk sokat emlegetett Gauss városa, Göttingen parkként is használatos régi temetőjében is pokémon-kergető ifjak szétszóródott csapatai heverésztek a gyepen. Fel nem emelték volna a tekintetüket az iPhone-ról, bármilyen valós személy ment is el mellettük. Masírozhattak volna ott akár szírek is, vagy netán az Iszlám Állam tömeggyilkos merénylői, őket az nem érdekelte volna. Migránsokat egyébként nemigen láttunk, pedig nyolc országon autóztunk keresztül, többfelé ráérősen, jó pár helyen hosszasabban időzve. Nem hiányoltuk őket, ellenkezőleg, mint olyanok, akikben a magyar állami média folyamatos figyelmeztetései meglehetősen elmélyítették az aggodalmakat, kellemesen csalódva, eléggé megkönnyebbülve nyaralgattunk. A jelenséget azonban, a hatósági intézkedésekre és a közvéleményre is figyelve, próbáltuk nyomon követni. Karhatalommal, rendőrrel, határőrrel alig találkoztunk, a terrorellenes szigor jelei sem nagyon mutatkoztak. Még Prága óvárosában sem, ahol mint hangyabolyban, oly szorosan nyüzsögnek egymás mellett száz náció ki tudja miféle turistái. Igen ott, a minapi iszlámellenes performance színhelyén! És máshol sem, olyan kikötővárosokban sem, mint a dániai Helsingör, Esbjerg, a svédországi Helsingborg, vagy a németországi Flensburg, ahol az ember igazán úgy képzelné, fokozott az éberség. Nem tapasztaltuk a határátlépőknél sem. Többfelé nincs is ellenőrzés. Passaunál sincs, ahol Bajorországból a Duna mentén szinte észrevétlen az átlépés Ausztriába. Reggeli órákban egymagunk kocsikáztunk hosszú kilométereken át a folyóparti úton. Migráns egy szál se. Pedig van belőlük sokfelé. Akkor is, ha az ottani televíziók nem róluk beszélnek reggeltől estig. Nem ők a híradások főszereplői, és valahogy a köztereken sem mutatkoznak. A dán kisvárosban, vakációs székhelyünkön, kényelmes öregotthonokat adtak át nekik. Naponta arra bicikliztem, sosem találkoztam velük. Aztán egy délelőtt egy nagyáruház kozmetikai részlegén láttam vagy harminc menekültnek vélhető fiatalembert. Egy dezodoros láda körül tolongtak, s hármasával vették a promóciós illatosítót. Más nem férhetett oda tőlük. Nem is akart. Van, aki bűzlik Dániában? – szólalt meg hangtalanul ördögi énem. De csak annyi. Hogy aki még látta a jelenetet, mit gondolt, azt nem tudom. De elképzelhető, hogy a dánok sem örülnek nekik, noha ott már rég hozzászoktak, hogy nagyon sok a jövevény. És nyilván, nem mindenütt olyan visszafogottak a vén kontinenst elárasztó bevándorlók, mint amilyennek magam láttam őket. Erről is hallhatunk eleget. De a helyiek ellenérzését nemcsak az ázsiai, afrikai migránsok válthatják ki. Sokkal több indulatot kelthetett például az a hazánkfia, aki ottlétünkkor, a vasárnap délutáni pihenőórák idején, kisszekéren húzva maga után hangszóróval felerősített zenegépét, úgy törte meg a település csendjét, hogy curájt és manelét bömböltetve maga is hozzáüvöltötte a szöveget. Ne csodálkozzunk, ha kiderül, a helybeliek minden külföldit egy kalap alá vesznek. Akármilyen céllal indulunk határokon túlra, nem árt, ha eszünkbe jut az ősi székely bölcsesség: amilyen az adjon isten, olyan a fogadjisten. Bizony.
