Mégis bunda a bunda? A fociban jártasabbak biztos tudják, mire gondolok.
Mégis bunda a bunda? A fociban jártasabbak biztos tudják, mire gondolok. A dörzsöltebbek azt is, miért beszélek bundáról. A futballban kevésbé otthonosak számára pár szó a történtekről: az országos bajnokság felső házi rájátszásában hétfő este hazai pályán szenvedett csúfos vereséget az ASA. Ha csak ennyi lenne, nem tenném szóvá, a sport ilyen, egy meccset el is lehet veszíteni. De nem mindegy, hogyan! Az élő tévéközvetítés ország-világ elé tárta az arany-acél-ólom lábú marosvásárhelyi fiúk ámokfutását. A TV lassítva, látószögeket változtatva, többszörösen visszajátszva mutatta be a rendhagyó durvulásokat, köpködéseket, káromkodásokat, a sportriporter mészárlásról beszélt. A bíró négy helyi játékost állított ki a tizenegyből, a vendégektől egyet se. Talán közülük is ilyen sorsot érdemelt volna az egyik, de hagyjuk most a játékvezetőt, törődjünk a mi csapatunkkal, amelynek kevesebb, mint két harmada maradhatott csak a pályán a mérkőzés végéig. Ritkán látni ilyesmit, szenzációként tálalják, ha valahol ilyen botrány történik. Elrettentő volt az a kapkodó, értelmetlen vagdalkozás, az ostoba, kulturálatlan viselkedés, amivel a helyiek előrukkoltak. Kínos volt nézni. Vásárhelyiként szégyelltem magam. Nagyon akartak a fiúk, hallom máris az elvakultak enyhítő, megbocsátó szavait. Jó, jó! De így?! Bennfentesek már röviddel a meccs után bundát emlegettek. Akkor ilyen nagy az igyekezet, a túlbuzgóság, amikor valami mismást akarnak elleplezni, mondják. Egyesek szerint nem is a mostani vendégcsapatnak kedveztek, hanem a következőnek, a bajnoki címre pályázó Dinamónak, amelytől úgy itthon se szégyen kikapni, ha a kiállítás miatt eltiltandó négy alapember nem játszhat ellenük. Van benne logika, de semmi sem bizonyított. Nekem ellenben ez az egész hercehurca, ami az utóbbi időben az ASA körül kialakult, valahogy a várost, Marosvásárhelyt juttatja eszembe. Akárcsak a klub és csapata, ez is mind mélyebbre süllyed. Persze vannak, lesznek, akik ezt cáfolják, de egy ideje már nehezen tagadható a mélyrepülés. A csapat mind lennebb csúszik a táblázaton, a megyeszékhely hátrább kerül a különféle statisztikákban. Gazdátlan a fociklub, hozzá nem értők, haszonlesők, karrieristák környékezik, zavarosak a pénzügyei, csőd, pontlevonások, más büntetések fenyegetik, a gyakori szakvezetőváltások után a csapat edző nélkül maradt, sötét ügyei nyomán levitézlett egykori sztárjátékos és több jó nevű, tehetséges, de a pályafutása végén tartó, Vásárhelyhez nem kötődő futballista próbálja kézben tartani a gyeplőt, a széthúzás, az edzői, taktikai ismeretek hiánya miatt azonban nem megy. Kapkodó, átgondolatlan megoldásokkal próbálják a dolgokat egyenesbe hozni. És még ki tudja hány gondot, rendellenességet lehetne sorolni. Nem részletezem. Ha átgondoljuk a helyzetet, e nélkül is sok analógiát vélünk felfedezni a klubot eltartó városra vonatkoztatva. Talán a csapat alapvető problémái is innen származtathatóak. Tény, hogy ez a mérkőzés nagyon rossz hírét kelti Marosvásárhelynek. Hol vagyunk már attól, hogy a közvélemény az ország egyik legkulturáltabb településének tekintse? És még csodálkozunk, hogy elbuktunk az Európa kulturális fővárosa címért meghirdetett pályázaton. Csak remélni merem, hogy a következő napok nem tesznek rá még egy lapáttal a mind gyakrabban megnyilatkozó kulturálatlanság növekvő szemétdombjára. Több mint negyedszázada a március igen kritikus időszak mifelénk. Kedvező változást talán a helyhatósági választások hozhatnak Marosvásárhelyen. Pár hónap még van addig. De jó, ha már ma elmélyítjük magunkban: a siker rajtunk is múlik.
